Ecce poeta! Vagy “Jövőt taposó”

Ecce poeta!

"Vagy

“Jövőt taposó”

        Farkas Árpád erdélyi költő, a Háromszék című lap főszerkesztője idén februárban visszautasította a Magyar Köztársaság Középkeresztjét indoklása szerint december 5-e miatt. Ön akkor így nyilatkozott: “E kormány a kettős állampolgárságról szóló népszavazás előtti kampányában megvádolta a határon túli magyar nemzeti közösségeket Magyarország és állampolgárai kifosztásának szándékával. E kormány, pontosabban annak fője ellenünk hangolt kampányának számunkra oly szomorú sikere után támogatásáról biztosított, s egyben biztatott bennünket kettős identitásunk megőrzésére és fejlesztésére.” Ön akkoriban azt is elmondta, hogy december 5-e előtt minden bizonnyal átvette volna ezt a kitüntetést. Most hogy érzi, helyesen döntött-e?    – Természetesen. Hozzáteszem, hogy ezzel a bizonyos kettős identitással valóban nem rendelkezünk. Az ember legyen bármely tájnak, bármely közösségnek lakója, egyes identitás építésére törekszik: egy emberré akarja építeni önmagát. Az ember nem díjakért dolgozik ugyan, de jól eső érzés, ha munkáját valamilyen formában elismerik. A tét azonban itt kissé nagyobb, kissé emeltebb mérőlécekkel van dolgunk: egy kormány kampányáról van szó – nem a népszavazás eredményéről, ahogyan néhányan vélték. A kormányról, amely kampányában az ártatlan, gyanútlan emberekkel el akarta hitetni, hogy az igen győzelme esetén anyagi romlásba dől az ország. Márpedig a jelképes összetartozás iránt mi némi igényt jelentettünk be Trianon óta. Nekem ugyan személy szerint semmi közöm a kettős állampolgársághoz. Én 1944. április 3-án születtem az akkori Magyarország területén. Gyermekeim anyja Budapesten, a Rókus kórházban látta meg a napvilágot. Ha akartam volna ezzel élni, folyamodtam volna vagy folyamodhatnék érte. Nagyon nehéz a földgömbön úgy megélni, hogy kollektív szellemiséget, nemzeti közösségi érzést ápolgatva élje le az ember az életét - akármilyen visszatetsző is ez némely nemzettársamnak. Ezért dolgoztam tizenhét éves korom óta, amióta eszmélő ember vagyok. A fejem lágya nyilván még hatvanegy évesen sem nőtt be, mert még mindig van bennem remény és van elegendő hitre való készség ahhoz, hogy ez nem egy befejezett munka, hogy ötven, sőt nyolcvan, sőt száz év sem tett pontot arra a gondra, amiért ezerszáz év dolgozott. Ne tessék rossz néven venni, ha a mi szánkból kissé darabosabban hangzik a nemzetben való gondolkodás megfogalmazása. Nagyon jól tudom, hogy kenyérrel él az ember, és a nemzetben gondolkodás miatt még soha nem kopott fel az állunk. Egy kissé szerényebben, egy kissé szűkösebben, de felemelt fővel és tényleg perspektívákat keresve éldegéli itt mindenki az életét. Ennyi lenne válaszom a díj elutasításával kapcsolatban, hozzátéve, hogy tényleg nem akartam álszerény sem lenni azzal, hogy visszautasítok valamit. A helyzet hozta az alkalmat, az alkalom teremtette a helyzetet. Ha úgy vesszük, én már hatévesen is kaptam kitüntetést, és fogadtam el kitüntetést földműves nagyapámtól. Nyikó menti nagyapáim nyolc holdas gazdákként lettek kulákok. Minden nyarat, minden vakációt náluk töltöttem munkával, hiszen ki kellett segíteni őket a nyári hajtásban. Nekem is, szüleimnek is. Élénken él emlékezetemben a kapáló verseny, amikor a kukorica soron – nálunk törökbúza a neve – az kaphatta  szigorú tekintetű nagyapám magas kitüntetését, aki elsőként végzett, méghozzá gyommentesen, sorával. A kitüntetés, pedig abból állt, hogy a patak túlsó feléről ő hozhatott a vadcseresznye fáról egy szalmakalapnyi gyümölcsöt. Számomra ez azért emlékezetes, mert a kitüntetés mellé én büntetést is kaptam: tudniillik félig városi gyermekként, Székelyudvarhelyen cseperedve, nem tudhattam, hogyan kell, s szár nélkül szedtem. Nagyapám azt mondta, hogy jól van, fiam, ezt eltesszük otthon télire. Menj vissza, és szedjél szárral, ahogyan a természet törvénye kínálja!

     Némi kajánsággal akkor azt is mondhatjuk, hogy nincs szerencséje a kitűntetésekkel!

     – Mégis van! Mégis van, mert Mádl Ferenc köztársasági elnök úr megírta következő levelét arról, hogy az általa 2001-ben alapított Köztársasági Érdemérem kitüntetésre javasol, mely az egyetlen kitüntetés, melyet nem miniszterelnöki vagy miniszteri előterjesztésre adományoznak, hanem odaítéléséről maga a köztársasági elnök dönt. Mivel az elutasításomban ez volt a fő érv, kormány érintetten nem szeretnék kitüntetett lenni, ezt örömmel fogadtam.

    Tehát attól a kormánytól nem kért kitüntetést, aki a határon túl élő honfitársaink kettős állampolgársága ellen kampányolt.
     – Pontosan erről és ennyiről van szó. Hozzáteszem, hogy ismertem Mádl Ferenc államelnök úr érzékenységét a nemzet ügye iránt, és megtapasztaltam kézfogását Sepsiszentgyörgyön jártában, mely többet ért számomra egy plecsninél. Nem tudom ki lesz, s milyen lesz az új államelnök, de én úgy gondolom, ilyen vezetőre vágyik a tizenötmilliós magyarság, a tizennégy millió, ha időközben ennyire csökkentették létszámát. Olyan vezetőre, aki tudja, hogy nemcsak fekete és fehér kenyérrel él az ember, aki rendelkezik történelmi érzékkel, ami nélkül valóban száraz a kenyér.

    A kitüntetés, olyan mint a nátha, előbb-utóbb megkapja az ember. Ön is megkapta nem sokkal később, márciusban, a Magyar Köztársaság elnökének érdemérmét, amit örömmel át is vett.
     – Igen, hogy ne maradjon teljesen levegőben lógó ama visszautasítás. Élményem volt az, hogy ezt nemcsak irodalmárkodó embereknek adományozzák, hanem együtt vehettem át például egy olyan emberrel, aki megmászta a Mount Everestet. Én nem másztam meg, csak a Hargitát, meg a Nyugati-Kárpátokat. Együtt vehettem át egy orvossal, aki nyolcvan gyermek szeme világát adta vissza, s emlékezett, hogy mi Buffalóban már találkoztunk harminc évvel ezelőtt. Szóval díjakat el lehet fogadni és vissza lehet utasítani, mindenképpen értelmezni kell, hogy mit miért. Legalább háromszáz levelet kaptam San Franciscótól Szabófalváig olyan emberektől, akik nemzetben óhajtanak gondolkodni akkor is, ha nem határmódosítással. Európa és a világ mai állása nem kedvez a határmódosításoknak. Ha nemzetben tud valaki gondolkodni, és nem bután, maga elé dörmögve, hanem szélesítve a tekintetét olyan irányba, amely gazdagító értelmeket hordoz, akkor jó közérzettel lehet nekivágni.

     Igen ám, de gondolkodhatunk-e még nemzetben? Vagy Nemeskürty tanár úrnak van igaza, aki szerint mi már csak országlakók vagyunk?
     Ennél súlyosabb értékelő szavak is elhangzottak már. Nemrég, mikor a Magyar Művészeti Akadémia negyvennégy határon túli művészetekben otthont kereső vagy éppen járatos, művészeteket művelő embernek adták át, december 5-e daccal való fogadásaként a tagsági okleveleket, akkor egy kicsike plébánia plébánosa, árva gyerekek patrónusa, a Csibész alapítvány apukája azt a merész kijelentést is megkockáztatta, hogy nincs nemzet, csak a nemzet irányába való nosztalgia, annak éneklése. De az a fajta összetartozás, az a fajta nemzettudat, amely más identitásokat nem bántva és más entitásokat nem sértve összekovácsoló erő, ilyen nincsen. Ennek politikai és történelmi okai vannak. Természetesen soha nem tudtam annyira pesszimista lenni, hogy ne higgyem azt, megmarad nemzetünk.

    Mi ad okot a derűlátásra, hogy mindazok ellenére, amit lát, amit tapasztal, derűlátó tud lenni?
    – Először is: derűlátásom alapja, hogy nem vagyok derűlátó. Belőlem már a hurráoptimizmust kiölték. Ha az ember életerőt érez, és szellemi erőt hozzá, akkor kötelező nem lemondani soha. Szinte kötelezőnek érzem azt, hogy nem gyászolva és nem gyászsírban lévőnek tekinteni nemzetünket.

    Nem is az optimizmus munkál Önben, hanem inkább a székely dac?
    – A konokság talán. Hiszen járva-kelve a világban a hasukat a napon süttető élő halott emberektől a kanadai székely favágókig eljutottam. Azt mondják, ez a munka favágás, favágó munkát nem végzünk, de ha már neki kezdtünk, akkor a dolgokat csak befejezzük. Igen, a dac is munkált bennem, hiszen visszagondolva, ha az embert hatévesen felállítják egy negyven lelket számláló kicsi falu színpadára, hogy mondja el az Egy gondolat bánt engemet című verset, és nem jut eszébe az első sor, és hiába súgják neki, hogy hajolj meg és szépen szállj le, nem teszi. Konokul áll, és nem mozdul. Azóta egy gondolat bánt engemet... Hogy miért tettem? Hogy honnan származott ez bennem? Nyilván genetikai oka volt, a gének vándorlásában keresendő a magyarázat.

    Amit eddig elmondott, nekem Barta József holtmarosi református lelkész két gondolatát juttatta eszembe, amit Bonyhádon, a Wass Albert-szobor avatásán mondott. Megpróbálom idézni szavait: Wass Albert gondolatát követve mostmár nemcsak azt mondhatjuk, hogy adjátok vissza hegyeimet, hanem azt is, hogy adjátok vissza az anyaországot. A másik gondolata, pedig az volt, hogy próbáljuk megérteni azt, hogy ha Magyarország esetleg már nem lesz, Erdély akkor is lesz, ahogyan volt, amikor Magyarország nem volt. Egyetért-e szavaival?
      – Így van. Nem a Csele patakon múlott Erdély sorsa, és nem több országot uraló Rákóczi fejedelmünkön, és nem Bethlen Gáboron. De ez már história! Erdély ma már nem az, ami volt. Nemrégiben büszkén mondtam el Szegeden is, Százhalombattán is, hogy transzszilván embernek tartottam magam, de már nem tarthatom annak, ha nem három nemzet, plusz egy, a román, tehát nem négy nemzet lakja. Szászainkat, németeinket kiárusították. Ez a nemzet már csak historikumában létezik. Ez a nemzet a legrosszabbat tanulta meg a 40-50 éves diktatúra alatt, hogy balkanizálódjék. Ez nem az a magyarság már, amely a polgári világ magyarsága volt. Ha megsértenék valakit, sértődjék nyugodtan meg, a legrosszabbat is meg lehet tanulni, s mi megtanultunk korruptak lenni, megtanultunk lopni, mert ez volt az ország nagyobbik részének a normája. Ettől függetlenül a völgyeinkben, a hegyhajlatainkban, a zártabb világainkban él még az, ami iránt én nosztalgiát érzek, s ami újra ébreszthető. A hegyeket nem konkrétan kérte vissza Wass Albert. A szellemiségét kérte vissza annak a világnak, amelyben érték volt embernek lenni. Természetesen nagyon nehéz. Ennek e környéknek például, ahol most beszélgetünk, Sepsiszentgyörgy lakosságának huszonöt százaléka nem erről a vidékről való. Együtt lehet élni velük, nincsen semmi baj, illetve nem lenne semmi baj, ha nem lennének olyan fantasztikusan követelődzők kultúránk iránt. Vagy ha csak az iránt lennének követelődzők, ha csak azt akarnák elfoglalni, de ők mindent akarnak. Ha Moldvában az árnyékszék három oszlopból és egy kukoricakaróból állt, akkor azt szeretnék, hogy itt is úgy legyen. Nem mindenkiről, egy csekély részről beszélek természetesen.

25  százalékot mondott. Ez a város lakosságának negyedét jelenti, ami nem kevés!
    – Hát nem. És nehéz itt nagyon. Nekünk, a sajtónak nyilván az a dolgunk, hogy tükröt tartsunk a polgármester úr és minden elöljáró elé, de el kell ismerni, hogy nagyon nehéz dolguk van. Nem megoldás a haragkeltés, a viszályszítás, de néha pörölni kell!

    A magyarországi sajtó egy része értetlenül vagy szándékos értetlenséggel fogadta döntését. Idézem egyik napilapunk kissé ironikus hangú vélekedését: “ minő véletlen, hogy miután ezt a levelét (amelyben megindokolta, miért nem veheti át a díjat Gyurcsány Ferenctől) januárban megírta, az államfő válaszlevelében már arról értesítette az erdélyi írót, hogy az általa 2001. novemberében alapított kiemelkedő szakmai, tudományos tevékenységért adott díjat ítélte neki oda. Az elnöki indoklás szerint közössége és szülőföldje iránti áldozatos hűségéért, költői életművéért. Mindezek és a hazai politikai viszonyok ismeretében az már csak sanda gondolat lehet, hogy ha a szocialista miniszterelnök által javasolt díj és a független államfő által adományozott elismerés indoklása nagyon is hasonló, és az előbbit visszautasította Farkas Árpád, míg az utóbbit átvette – valami más is lehet a háttérben.” A balliberális újságírás tipikus fogása: két dolgot összemos, hogy megtévessze az olvasót. Szó sem volt ugyanis arról, hogy Önnek a díj indoklásával kapcsolatban lett volna bármi kifogása. Néma hallgatás övezi ugyanakkor a valódi okot: december 5-ét.
    – Én sem értem a kollégát, illetve nagyon is értem. Én a díjnak azt a fajta érintettségét utasítottam el, ami december 5-e előtti kampányolás miatt köréje rakódott, amely be akart szennyezni minket. Jellemző, hogy Markó Béla barátom, akivel nyilván sok vitám van, mert politikai pályára szánta magát – nem oda tévedt, hanem annak szánta magát! – mondotta egyik alkalommal: évekkel ezelőtt mekkora örömmel fogadtunk minden, a magyar nemzettest felől érkező megbecsülést és kitüntetést. Ide jutottunk, hogy el kell utasítani! És ugyanazért vehettem át a köztársaság elnökétől. A díj egy intézmény, nem Mádl Ferenc döbben arra rá egy személyben, hogy itt van ez a költő, aki még nem kapta meg, nosza, ítéljük oda neki, hanem a körülötte lévő testület, sőt, talán benne van a levegőben. Azt is mondta egy kollégám, hogy tudod, ha már díjat akarnak adni, mindenképpen odaadják. Legalább háromszázan gratuláltak a föld különböző pontjairól e-mailben, levélben, telefonon, ami azt jelzi, hogy új tartalmakkal telítődött. Hogy a sajtó hogyan reagált? Jellemző két értékelés két különböző beállítottságú napilapból. A lányaim vették le a cikkeket az internetről. Az egyik ezzel a címmel jelent meg: Gyurcsánytól visszautasította, Mádl Ferenctől elfogadta. A másik így hangzott: Elfogadta Mádl Ferenc malasztját. Nem nehéz kitalálni, melyik honnan való. Persze ott is kollégák dolgoznak, akiknek jóindulatát nem vonom kétségbe, de lehetne szebben is játszani a szavakkal. Én csak azért beszélek erről, mert kérdezett, s mert Önnel együtt rengetegen kérdeztek, méghozzá kézszorítás formájában, de nem szeretnék politizálni.

    Az a sok-sok üzenet, amelyet San Franciscótól Szabófalváig kapott, olyanoktól érkezett, akik megértették az Ön szándékát?
     – Nem szándékom értését tartom én fontosnak, hanem hogy személyes szándékok üzentek, jelezvén, van még közös nemzetgondolat, nemzettudat. Az emberek a föld különböző pontjain, különböző élethelyzetekben nem akarnak Dzsingisz káni hadakat küldeni, területeket visszaszerezni, bőven elegendő lenne a szíveket visszahódítani, kezdve saját szívükkel. Amerikai utazásom során például 1973-ban, amikor még egészen más volt a világ, rengeteg sóvárgó, hazavágyó, bátortalan  magyarral találkoztam, aki nem mert kapcsolatot vállalni a Kádár-rendszerrel, pedig itt éltek rokonai, testvérei. Nem merte őket vállalni, nemcsak a távolból szeretni. Kényszerből mentek el, nem jószántukból. Megtapasztaltam, hogy államférfiaknak nem lenne szabad nyeglének, könnyelműnek lenni, mert az egymás szemébe kacsintás – magyarul, az nem államférfiak szintjén működő valami. Alázatosabbnak kellene lenniük, nem szabadna megsérteniük senkit abban a vágyakozásában, hogy szeressen mindenkit, akit szeretni tud, és becsülje is őket.

   A nemzet egyesítését tehát határokon átívelő jelképes formában képzeli el?
   – A határok módosításához nem vagyunk mi elég erősek. Amikor a napokban Algyőn egy tizennyolc éves török lánynak akartam udvarolni, aki elkísért minket a vacsorára, tenni a szépet, ahogyan egy öregembertől telik, s azt mondtam neki, hogy én úgy szeretnék százötven évet visszakérni abból, amit az őseid elvettek, s udvarolni akarok neked. Azt felelte: “Én olyan kicsi vagyok hozzád!” No, én ehhez a gondolathoz vagyok ilyen kicsi, hogy területekről ábrándozzam. Bőven elegendő lenne lélekkel meglakni. Meglévő kultúránkat eléggé ápolgattuk ahhoz, hogy továbbvihessük. Átjárhatóvá, légiessé tenni a határokat? Ez lenne Európa jövője, viszont autonómiában is gondolkodunk. Nem karámban, nem zárt területben, mert amíg politikai okoknál fogva nem érvényesülhet egy nemzeti közösség lelki feszültsége, akkor abból csak a feszültség marad meg. Nem válik termékennyé, nem nyújthat perspektívát. Pontosan úgy, ahogyan egész Európa térképe rajzolódik Dél-Tiroltól Írországig, a robbanásmentes Baszkföldig, úgy a színek, az árnyalatok, az arányok meg fognak nőni, és nem fogunk egy ízű, egy fajta paradicsomot és paprikát enni az egész földön, a kenyeret igenis másképpen fogják az asszonyok megdagasztani. Csak bementünk a globalizáció utcájába, amiről pedig nem szívesen beszélek. Megvárnám azt a néhány esztendőt, amíg sorra kerülünk.

   Nem lesz késő akkor beszélni róla, amikor már elnyel minket?
    – Az a baj, hogy már most is késő! Nagyon felkészületlen ez az idáig felnyúló balkáni régió arra, hogy a globalizáció ne arculcsapásként érintse, de hát, Istenem! Anélkül, hogy történelem órába kezdenék, ha belegondolunk abba, hogy 1100 esztendő alatt a mi drága médiánk nélkül is mennyi pofon ért annyi nemzedéknyi embert! Egy osztályterembe elférnének az ősök, ha ötvenévenkénti nemzedékekben gondolkodunk. Mennyi kihívás, amivel sikeresen megküzdöttek! Miért ne reménykedjünk abban, hogy ezzel is megküzdünk, hogy a XIX.-XX. század lerongyoló ipari forradalmai hoztak is valamit, nemcsak vittek. Miért ne reméljük, hogy nem hal meg a kiszivárogtatott érettségi tételekkel együtt minden nemzedék, de valami megőrződik abból, amit humán műveltségnek neveztek.

  Mire alapozza derűlátását?
   – Ismétlem: arra, hogy nem vagyok derűlátó, és csak nagyon összehúzott szemmel, nagyon komoran visszapillantva lehet derűt kicsiholni magunkból, kissé amolyan muszáj Herkulesként. Alapozom arra, hogy az ember értelmes lény – tudom, a delfin értelmesebb, de most nem róluk beszélünk. Szóval, van olyan értelmes, hogy nem lesz saját maga sírásója mindig és mindenkor, ahogyan jó néhányszor megtette eddig. Alapozom arra, hogy a szürkeállomány elpusztulhat hatvan-nyolcvan-száz év alatt, attól függően, hogy ki Faludy György, és ki Petőfi Sándor, s érzékelem, abban a közegben, ahol szeretek dolgozni, s ahol jól érzem magam, hogy van értelme. Nem a fejlődő, hanem a megtartó, erős és megújuló életnek!

    Mennyire dolgozik Önben a székely dac, a konokság?
     – Szinte független életet él tőlem. A dac, mint az idegen anyag, beépül a szervezetbe, szervesül. Anyajegyeink meg vannak születésünktől kezdve, de bibircsókjainkat útközben szedjük össze. Ahogyan megpróbálom visszaidézni, rájövök, hogy a dac életút magyarázó is: valaki, aki hatodikos korában szépen, ügyesen leteszi az orosz vizsgát, és behívatja a különben kedves és udvarias orosztanár, s azt mondja neki, hogy fel kell vennünk jövőre pionírnak, azaz úttörőnek – nálunk pionírnak mondták -, mert olyan jól vizsgáztál oroszból. Csakhát mind a két nagyapád kulák listára került! Ez így nem jön össze, nem tehetjük! De valahogy mégiscsak felveszünk! Én addig csak kikísértem barátaimat az állomásra, amikor mentek a tengerpartra táborozni, integettem utánuk. Nem vettek be semmilyen csoportos foglalkozásba. Nem élhettem szervezeti életet, nem járhattam gyűlésekbe. Később, mikor KISZ-es életkorba értem, akkor sem, hiszen automatikus volt az egyik szervezetből a másikba való átmenet illetve át nem menet. Igazat mondok azzal, hogy utólag én mindezt nem sajnálom, de akkor igenis nagyon sajnáltam, mert az ember játszótársaival akarja játszani játékait. Első verseskötetemnek azért lett az a címe, hogy Másnapos ének, amit nem is én adtam, hanem Bálint Tibor kollegám, mert a közösséghiány mámorából való kijózanodás másnapjának, ha nekiindul az ember, már nem tudnak vele hazafias verseket íratni. Már nem tudnak május elsejei köszöntőket íratni vele, sem más ünnepi alkalmakra, madarak és fák napjára. Semmilyen megszólítás nem éri, de megszületik benne a dac. Ez a dacos fiú volt annyira képességes, hogy munkahelyet kapott, de hamar ki is esett a pikszisből. Nem az alkoholos állapot következményét akartam én megénekelni abban a kötetben, hanem a társadalmi kijózanodást a politikum gerjesztette mámorból! Másfél évtizeden át, míg a gyermekeim nőttek félállásban kellett dolgoznom, mert a szabadúszásból Romániában sem lehetett megélni, és úgy találtam, hogy ez már így lesz mindhalálig, örökkétig fog tartani, mert ki reménykedett abban, hogy bársonyosan vagy másképpen elmúlik az a szörnyű rendszer, amelyben az ember megtanult suttogva beszélni. '72-ben megfogalmaztam Bolyai János ürügyén, hogy “nem fogadok fölibém rendet, csak mit magamnak én teremtek”. Ez a dac származéka, hozadéka.
    – No ehhez persze életrajzi motivációk is hozzájárultak. Kiadták verseimet – azt a keveset, amit írtam. Tagja lettem az Írószövetségnek. Egyike voltam azoknak, akik'68-ban lemondásra szólították a két akkori erdélyi magyar napilap szerkesztőjét írószövetségi gyűlésen. Mondjanak le, és hagyják abba az írókkal való szocializmusépítést, hiszen az író nem ilyenfajta téglavetésre való. Teljes állású dolgozója tehát nem lehettem a nagyon iparkodó és kiteljesedő szocializmusnak. Elmondok egy történetet: 1985-ben a Varsói Őszi Költői Fesztiválra utaztam öt román író társaságában. Ők repülővel mentek, én vonattal. Természetesen találkoztam magyarországi kollegákkal, rég nem láttuk egymást, nem jöhettem, mert nem kaptam útlevelet. Nehezen döntötték el azt is, hogy talán Lengyelországban sok rossz fát nem teszek majd a tűzre, de akaratom ellenére mégis sikerült. Meghívtak minket egy francia tannyelvű lengyel középiskolába. Már ebben a korban, a gyermekekben élt a Polák venger dva bratanski – gondolat a magyar-lengyel történelem közös mozzanatai alapján: Báthorytól errefelé és vissza az Árpád-házi királyaink nősülési szokásaiig. A mi román poétáink, akik között alkalmi versírók is akadtak, akik pártévfordulókra, születésnapokra gyártották a verseket, ott valahogy felszabadultak, és elkezdték szidni Ionescót mint hazaárulót. Egy francia tannyelvű középiskolában, ahol nagyon nagyra tartják Ionescót, ez bizony sértésszámba ment. No de nekik románról lengyelre fordított verseik is voltak, s nekem nem volt semmim. Felolvastam négy kötött sort, hogy érzékeltessem, hogy magyar nyelven, hogy beszélnek versül. Ennyi volt. Ennek ellenére minden szál virágot nekem hoztak részben a magyar-lengyel barátság okán. Nekem semmit nem kellett arról mondanom, hogy Erdélyben mit keresnek a magyarok, mert tudták. Ezután az igazgatói irodába, ahová teázni hívtak, bejön egy kislány, elém teszi emlékkönyvét, beírom, amit tudok lengyelül, aláírom, s adnám tovább, de a lányka kiveszi kezemből, s elmegy. Az íródelegáció tagjai közül valaki engem feljelentett, hogy a román küldöttség tagjaként csatlakoztam a magyar írókhoz, s ki akartak rúgni abból a fél állásból is. Szerencsémre az egyik román fiú, George Pituţ, sajnos azóta már ő is halott, kérésemre vállalta a tanúskodást, pedig már központi pártbizottsági szintre jutott az ügy, s mint a kémény, kiállt mellettem. Hálából kötetnyi versét fordítottam magyarra. Neki köszönhetem, hogy megmenekültem. Félre akartak állítani. Az volt az elv, hogy mindenkinek le kell tenni a garast – de nem volt sok garasom, nem volt mit letennem. Gyerekeim nőttek, el kellett tartanom őket. Magyarországon közölték ugyan verseimet, de csak nyolc esztendő elteltével tudtak kicsike honoráriumot átcsempészni, hogy el tudjam indítani nagyobbik lányomat arra a szerencsétlen útra, hogy székely lány létére a falurombolások közepette építészmérnökké legyen Bukarestben.
     A daccal kapcsolatos másik nagy élményem, amiből azt tanultam, hogy nemcsak a gyermek tanul szülőjétől, hanem fordítva, a szülő is gyermekétől. Mikor én azt mondtam, hogy te jóságos Ég, hiába fordítok le évente egy verseskötetet, olyan gyengén hoz, hogy én nem tudok annyi jövedelemre szert tenni, hogy lányom bentlakó lehessen a kollégiumban, s az autóbuszjegye abba a balkáni fővárosba meglegyen. Elhatároztam, hogy négyszer annyi havi jövedelemért vállalom, hogy egy romániai pártlap, egy napilap munkatársa legyek. Hívtak, hogy így tetessék le velem a garast. Az összeget is megmondhatom, hiszen most már, a kapitalizmusban nem szégyen: 1500 lei helyett 4500 leiért lettem volna egy évig a lap munkatársa. Azért csak ennyi ideig, mert a szocialista  munkatörvénykönyv szerint ennyi idő után lehetett kirúgni azt, aki nem csinál semmit. Úgy gondoltam, egy év alatt beindítom a gyermeket az egyetemen, s utána kirúghatnak, akkor már nem érdekel. Azt mondta nekem a lányom, amikor megtudta, hogy tata, ha te ezt megteszed, hogy ilyen cikkeket írathatnak veled, én otthagyom az egyetemet. S én köszönöm a gyermekemnek, hogy ezt nem léptem meg, mert egy év múlva jött '89 decembere, s ő Kolozsváron folytathatta tanulmányait. Megérkeztek a pénzeim is, a Látó című irodalmi lap teljes állású munkatársa lettem. Attól kezdve makacsságomat csak pórázon kellett tartanom, hogy ne sértse a környezetet. Így vala ez.

     Említette, hogy lánya ott akarta hagyni az egyetemet, mert rájött, hogy nem ezt akarta.
    –Anyja-apja mindenét könyvekre fordította, amelyből ő humán beállítottságra tett szert, nem igen tetszett neki az építészet. De amikor harmad éven ott akarta hagyni, mondván, hogy már úgysem lesz építészmérnök, akkor azt mondtam neki, hogy magyar ember amibe belekezd, azt végig is csinálja. Szegre akasztod a diplomát, azt teszel, amit akarsz, de fejezd be.

     Akkor is, ha nincs értelme?
    – Akkor is, mert értelme biztosan van. Ha nem is hivatásszerűen járatod az agyadat, attól még olajozódnak a járatok. Elfogultság nélkül mondhatom, hogy ragyogó újságíró lett belőle, s ez annak is köszönhető, hogy megtanult a reáliák világában gondolkodni, arrafelé járni, amerre különben csak eltévedt volna. Nem ment gumicsizmában az építkezésre, de azért csak belépett az élet sűrűjébe. S ehhez nagyon sokat kell tudni. Az újságírónak sokkal többet kell tudnia, mint amit a bölcsészkar adhat.

    A Másnapos énekben írja: “Mennyi riadt szorongást hord ki az ember.” A rendszerváltozással és a viszonylagos anyagi jóléttel elmúltak-e a szorongások?
   Ezek nem anyagi természetűek voltak. Anyagi helyzetemből fakadóan megtanultam úgy járni piacra, hogy veszek egy paprikát, egy paradicsomot, egy szelet sajtot, kenyeret megszorozva annyival, ahány fő részére veszed, ezzel egy napra el vagytok látva. Nekem ilyen gondjaim nem voltak. Szorongásom abból fakadt, hogy sikerül-e megvigasztalni fiatal koromat, ifjú korom az iránti kételyét, hogy lesz-e belőlem valaki. Már mondtam, hogy hatvanegy évesen még nem nőtt be teljesen a fejem lágya. Szorongta, hogy lesz-e belőlem érett, bölcs ember, aki nemcsak megérti a körülötte lévő világot, hanem kicsit befolyásolni is képes. Az is veszélyes, hogy befolyásolni akarom, mert nehogy rossz irányba, rosszféleképpen tegyem. Gazdag embernek érzem magam, aki eldicsekedhet azzal, hogy ő közölte Markó Béla első verseit. Már ilyen idős vagyok. Szavazatommal támogattam politikai pályáját, mert nem tudtam, hogy ez lesz belőle, de véleményemet a mai napig – ha duzzogva is, de elfogadja. A magabiztos politikust látva, aki határozottan fogalmaz és megállapít és elirányít, elégtétellel tölt el a régi emlék, amikor mi ketten mentünk előfizetőket, sőt reklámot gyűjteni az Igaz Szó című irodalmi lap számára Felső-Háromszéken, s ő még gyámoltalan felső-háromszéki fiatalember volt, s mindig engem küldött előre, mondván, hogy te vagy az idősebb, menj te előbb be az ajtón, te beszélj az igazgatóval. S íme, milyen ragyogó politikus lett belőle. Miniszterelnök-helyettesként karakteresen meg tudja fogalmazni önmagát. Nekem ugyan sok hasznom nincs belőle, mert lapomnak semmit nem segít, de csak azt mondom, hogy már nem éltem hiába.

    Azt mondja, hogy sokmindenben nem értenek egyet.
    – Nem bizony! Már csak azért sem, mert egy napilap soha nem lehet kormánypárti, még akkor sem, ha magyar kormány lenne, nemhogy román. Nem értek egyet azzal, hogy minden kormányszínezethez hozzá kell dörgölőzni – ráadásul teljesen haszon nélkül. Mert hogyha bejönne az, hogy a választásoknak tényleg az autonómia lenne az ára, akkor tessék fehérre nyalni a tenyereket. De ha még az sem jő be, és csak az a fontos, hogy hány magyar széken ül hány fenék, ez nekünk kisebbségben, nemzeti tudatot kovácsoló emberekként nem elégtétel.

    Úgy véli, hogy egy napilapnak törvényszerűen ellenzéki szerepet kell vállalnia? Mindig bírálnia kell a kormányt?
     – Nem hinném, hogy kötelező módon és nem is a kormányt, de ahogyan én a kormány honlapját nézem, vagy akár a Háromszék napilapot és a környezetét, s a környezetében a kis urakat... Mindig kérem színházunkat, mutassák már be a Rokonokat, Móricz Zsigmond drámáját, hogy a rokonok ne csak járjanak színházba, de lássák is magukat. Ez egy kicsiny világ, ugyanolyan, mint Móricz idejében volt, a múlt század első felében: dzsentri beütésekkel, hogy ilyen autót cserélek olyan autóra, a villám kéményére gólyafészket tetetek, ha akarok. Ez persze az elenyésző kisebbséget jelenti. Nyugdíjasaink elképesztően rosszul élnek, borzasztó nagy a szegénység. Az én elvem, hogy mindig az ő pártjukon kell állnunk. Egy-egy politikus jó szándékú igyekezetével nem is lenne baj, de – ahogyan egyik költőnk írta - : annyian rohadnak el húsz és harminc között egy-egy kitüntetés bársonydobozában. Olyan hamar elfelejtik, honnan jöttek, mit akartak, ezért az írásbelizők dolga, hogy szóljanak nem ökölrázással, nem szitokkal, nem rágalommal, de szép csendben állandóan figyelmeztetni kell, hogy mindannyian a földtől származunk. Mindannyiunk ősei kemény, keserves munkával, évről évre hozzáragasztva valamit életünkhöz cseperítették föl nemzedékünket, és a megelőző generációk sorát. Erről a tényről nem szabad tekintetünket elfordítaniuk. Sajnos az írásbeliző, a sajtós elfelejtette, hogy ez a kötelessége, amiben még nincsen semmiféle lázadás, semmiféle idegen elem, amitől például egy kormány ne tudna nyugodtan működni, hogyha különben tud, ha akar, ha van képesség benne.

   A jó szándékú építő kritika egyébként is hasznosabb, mint mondjuk a talpnyalás – hogy ilyen durván fogalmazzak.
   – Nem fogalmaz durván, mert rengeteg rá a példa. Hamar megszületnek a kompromisszumok hatalom és írásbeliző vagy szóbeliző között. Tudom, nem vagyunk egyformák, nem mindenkiben született meg az a sokszor eredménytelennek bizonyuló gerinc kiegyenesítés, önmagunk kihúzása, a belső tartás. De nincsen értelme a mesterség gyakorlásának abban az esetben, ha önhasznúvá akarja tenni valaki a pályáját, mert nem összeillő dolgok ezek.

    Mi újságírói hitvallása?
Hagyni az igaz véleményeket szabadon érvényesülni. Hagyni, hogy hódítsanak, ne csak érvényesüljenek ezek a megszenvedett vélemények.
    A december 5-i népszavazást megelőző nemleges kampánnyal kapcsolatban ön igen keményen fogalmazott. Idézem: “aki csak éhes sáskahadnak nézi nemzettársait, az  vagy történelem analfabéta vagy nem ismeri a szülőföldhöz kötődés élményét. Az is lehet persze, hogy egyszerűen szélhámos.” Kemény szavak!
     Nem is nagyon bővíteném, de meglegyintett egy szó benne, illetve visszalegyintett. Minket, “régebbecske” embereket azzal vádolnak, hogy túl sokat emlegetjük ezt a szülőföld fogalmat. Ennek az az oka, hogy viszonyunk egészen közeli szülőföldünkhöz, akár egy szép hölgyhöz. S ahogyan mi öregszünk, úgy öregszik ő is, de a viszony megmarad. Elmondhatnám, hogy miért nincs több szerelmes versem. Sőt, ha jobban belegondolok még egy sincs. Szerelem tárgyú versem van, de mert szűken mértem a szót, úgy éreztem, nem szerelmes, nem udvarló verseket óhajtok írni. Az különben más szférában is meghívás volt, hogy az ember írjon udvarló verset a hatalomhoz, hátha azáltal megerősödik szegény, udvarló verset a lányokhoz, hátha szebbekké válnak, s befogadóbbak lesznek. Valahogy ettől távol voltam egészen fiatal koromtól kezdve, talán azért is, mert úgy éreztem, hogy a személyes jelenlét többet ér, mint a szóbéli. Középiskolás koromban kaptam korabeli sláger versszövegeket, s elgondoltam, hogy ha nekem legalább ilyen jó szinten, jó minőségben kellene válaszolnom, hogy udvarolhassak, akkor az én nagy álmom, hogy “Tiszta szívvel betörök, s ha kell, embert is ölök”, bizony megvalósíthatatlan lett volna. Akkoriban olvastam József Attilát, s azonnal meg is határozott. De ez nem jelenti azt, hogy ne lenne szikrázóan meghatározó, négy éves koromba visszanyúló szerelmes falusi élményem. Akkoriban a faluban ketten voltunk gyermekek, egykorúak ma egy sincs, mert a falu kiöregedett, a legfiatalabb ember 57 éves. Szentannai Zsuzsikával bizony kerestük a csűrök mélyét, és nagyanyám seprűnyéllel kotort ki minket az ágy alól. Négy esztendős voltam, rosszat nem igen kell gondolni, de jót se... Nekem erről versem is született, ő az egyetlen hölgy, akit név szerint illettem. Rajta kívül csak az Erdélyi asszonyok címűben soroltam föl őket, akik a világ különböző pontján élnek, de akikkel együtt nőttem fel. Nagyon is nőszerető ember voltam, vagyok és leszek is, de szeretném elkerülni, hogy nevetségessé váljak, mint nagyon idős költőtársam és –barátom – nevet ne mondjak.

      Szerelmes verseket nem írt, szülőföldjéről viszont annál többet... Ez az idézet engem nagyon megragadott: “Percig, csak egy percig ne szeretne így engem”, akkor talán meg tudna szabadulni ölelésétől. Valóban meg akart szabadulni?
    Ahogy szoktuk mondani, kalandvágyból maradtunk itthon. Persze, hogy engem is megsuhintott jártamban-keltemben a világvágy. Fiatal koromban szerencsés voltam Püski Sándornak köszönhetően. Huszonévesen meghívott Amerikába. Svájcban a Goethe Intézet vendége voltam. A párizsi Magyar Műhely álmeghívót küldött, helybéli cégjelzéssel. Magyar-magyar meghívót nem küldhetett, mert arra nem adtak volna útlevelet. De így, hogy D'atelier és Paris, így megfelelt. Még akadt egy román társtulajdonos is, akivel aláíratták, s így Szilágyi István barátommal, akit nem kell bemutatnom, hiszen Kossuth-díjas író, s a Helikon főszerkesztője, fiatalon nekivághattunk az útnak. Emlékszem, nagyon csekélyke összegért körjegyet lehetett venni Firenzéig. És vettünk téliszalámit, és szalonnát. És egy-egy magyar kint meghívott krumplipaprikásra. Nagyon fiatalon ez ment, mostmár nem nagyon működne.
 
Vers: Maradok ( Szivárgásban / Püski kiadó, 83. old.)
 
    – Sok csábítás ért. Két helyen volnék díszpolgár, az egyik Miami Beach, a másik Esztelnek. Ez utóbbi kilencszázötven fős falu, benne élettársam házikója. E kis település gyerekkorom szintereit mintázza, ami innen nagyon messze, a Nyikó-mentén volt, s a szüleim el is adták az ottani házat, nincs már hová hazajárnom. De minden évben elviszem az unokáimat, akik roppantul csodálkoznak, hogy az a néhány ember, aki lakja, negyven házban alig huszonöt-harminc ember, de amikor a gyermekek a falu főteréről körülnéznek, egy-egy öreg arc kihajlik a kerítés mögül és cseresznyével, almával kínálja őket, behívja ribizlit szemelgetni. Büszke vagyok arra, hogy van még, aki megmutassa a régi földeket. Bálint gazda például, mikor körbemutat a falu körüli tölcsérszerűen fekvő szántóföldjeinken, és azt mondja, hogy na, fiam, az a sárga, az volt a ti földetek. Az a sárga pedig a repce, ami semmit nem terem, mert nincs megművelve, mert nincs kinek, megművelnie...

      Vadrepce...
    Igen, vadrepce. És én úgy érzem, hogy ha már félig kifutott a föld alólunk, hiszen Erdélyben, sok faluban már nincs kinek megművelnie a földet, annyira kiöregedtek a falvak, de nem mindenütt. Hiszem, hogy nem fut ki teljesen a talpunk alól. Lesz itt még szántás-vetés, ha nem is euró-gazdálkodás szintjén, de maga a föld, mely annyi életet teremett és annyi életet termett, az nem tűnhet el! Az nem dobja le az embert is magáról. Lett volna lehetőségem kint maradni nyugatibb országokban, írásbelizőként magyar nyelvterületen még álláslehetőségem is került, de én soha nem dobtam sarat, kavicsot azok után, akik elmentek. Igaz, egyszer leírtam, hogy a patkányok hagyják el mindenekelőtt a fedélzetet, de ez a Kányádi Sándornak dedikált versben található és nem rájuk vonatkozott, hanem azokra, akik nagyon jó módban éltek itt, s azt nem bírták elviselni, hogy nem tudnak még jobb módba keveredni.
 
Vers: Kányádi Sándornak ( Szivárgásban, 169. old.)
 
      Ön azt mondta egyszer Szákelyszentmiklósról, szülőfalujáról, hogy “ebben a negyven házacskából álló kicsiny, Nyikó-menti faluban háromszor annyi értelmiség nevelődött, mint amennyien most élnek.” Minek köszönhető vajon ez az egykori gazdagság?
    Mennyi minden múlott azon, hogy százötven évvel ezelőtt egy művelt lelkész került oda, később egy művelt tanító! Én elmondhatom azt, hogy ennek a falunak csodálatos anyanyelve volt, és nemcsak a szellemi vezetőknek köszönhetően, hanem azért is, mert Farkas Dénes bátyámnál teljes Jókai-sorozat volt található, azért is, mert Sófalvi Dénes bácsi, a falu hídmérlegének kezelője Ilosvay Selymes Péter-dalokkal szórakozatta a várakozó szekeres gazdákat S ennek a falunak most már iskolája sincs. Mi itt más tájnyelvet beszéltünk, mint egy kilométerrel arrébb. Ott úgy mondták, hogy “mönyök át a högyön, lábujjhögyön, hogy hamarabb lögyön”. Nálunk viszont szalontai nyelven, Arany János nyelvén beszéltek. Mellesleg büszke vagyok arra, hogy Farkas Boglárka, a Duna Televízió, majd a Hír –Televízió munkatársa unokahúgom, s így valamiképp rám is hull némi fény a tévés glóriából. Édesapja unitárius lelkészként indult a faluból. Két fő jellemzőt kell megemlítenem:a gazdaemberek nem voltak nagyon módosak nálunk, hiszen kicsi a falu, kicsi a határa is, de a lányokat kistafírozták, s a fiúkat taníttatták. Így jön össze ez a számadat, ezért adott ennyi tanult embert e kicsi település a világnak. Nagy bánatomra az egyetlen falutalálkozóra nem tudtam hazaérni, mert tíz év után akkor kaptam először útlevelet, s választanom kellett Budapest és Szentmiklós között – s én rohantam Budapestre a lányaimmal együtt, hogy hadd lám, milyen világ van ott.

    Most hallottam, Erdélyben járva, hogy bizonyos területeken ismét vásárolják föl a románok a gazdátlanná vált magyar földeket a magyar falvak környékén, ahogyan arról Nyírő József regényeiben olvashatunk. Tapasztalt-e Ön is ilyet?
     Igen, főleg a peremvidékeken. Itt is rengeteget vásároltak meg, Háromszéken is. Nem tudom, miért alakul így. Több pénzük lenne, mint az ittenieknek? Itt megszűntek a gyárak, munkanélkülivé váltak az emberek, ami egy gazdasági folyamat eredménye, nem pedig nemzetiségi kérdés. Tény, hogy nagyon-nagyon szeretik földjeinket főleg az olténiai és a moldovaiak, nagyon jól érzik itt magukat. Hogy miért, azt meg nem tudnám mondani, de ha tudnám, sem mondanám. Talán valamiféle civilizációs nivellálódás működik itt, ami talán még a monarchia idejéből származik, miszerint más kultúrájú emberek, főleg az idősebbek eléggé befogadók – bicskázó hírünk ellenére. Úgy látszik, inkább egymást bicskázzuk, mint az érkezőt, aki el akar venni tőlünk valamit. Azt hiszem, túl jó házigazdák vagyunk.

     Említette már nagyszüleit, de nem beszélt a nagybácsikról, a “Don-kanyar hómezeinek hőseiről”, akik Trianonról is mesélgettek Önnek a kulák években. Milyen meséken nőtt fel?
    Azokban a mesékben mindenki győzött, csak éppen az összes ló elveszett. Nagyon jól mesélő hadfiak voltak! Természetesen én nem vagyok illetékes tovább mesélni meséiket főleg nem Sára Sándor filmsorozata után. Tovább mesélni azt, amiben nem vettem részt? Ők valóban jó gazdák voltak a kulákosításig. Az volt a cél, hogy minden évben a földműves ember egy kapavágásnyival bővítse földjét, s ezt ők meg is tették. Nekem tényleg szép gyermekkorom volt, de azt végig kellett élnem, hogy kilakoltatják nagyszüleimet házukból. Ez volt a mi Don-kanyarunk, ezt idézem, ha Don-kanyarról beszélek. Siménfalva és Székelyszentmiklós két együvé tartozó falu, utóbbi kisebb, másik csöppet nagyobb, különben Székely Mózes, erdélyi fejedelmünk szülőfaluja. A kitelepítésnél előfordult, hogy nem is vitték az embert messzire, csak egy rokon nyári konyhájába, s ott kellett meghúznia magát, miközben házából gabonaraktárat csináltak a kollektív számára. Siménfalvi nagyapám, talán egyetlenként a faluban, ennek ellenére nem lépett be a téeszbe soha. Mint a templom egere, olyan szegény volt. Emlékszem, még olajat és cigarettát is mi vittünk neki haza, amikor mentünk. Ha nem mentünk, nem dohányzott volna. A másik nagyapám belépett, mégpedig olyképpen, hogy fiát, az apámat, akit '48-ban, mint a falu tanítóját beszervezték a pártba, s ő a Tudomány és Kultúra Terjesztő Társaság tagja lett -, ami ha jól meggondoljuk, nem is kellett volna, hogy a párt része legyen – hazaküldték, hogy győzze meg az apját arról, hogy a szebb jövő bent van a gazdaságban. Az övéké egyébként azelőtt valóban jó társulás volt, nagyon jó szövetkezeti élet zajlott abban a faluban. '61 márciusában belépett nagyapám, hogy fiának ne legyen baja belőle, és áprilisban meg is halt. Ezeket én a magam Don-kanyaraiként éltem meg. Azt is, hogy ettől függetlenül csirkék szaladgáltak az udvaron, amikből vasárnaponként időnként le is vágtak egyet-egyet. A Nyikóban  szép gübékben, a mélyedésekben nyáron halat lehetett fogni. Szóval boldog gyermekkorom volt, csak amikor később rájöttem, milyen is volt, akkor született az Apáink arcán című versem:
 
Vers: Apáink arcán ( A szivárgásban 5. old.)
 
   Az első kötetben még úgy jelent meg, hogy “ Itt mifelénk...” Az Erdély szót törölni kellett. Az első szót, melyet kötetben leírtam már cenzúrázták. Hogyne lenne dacos az ember, hogyha még mászkál, fejlődik előre az időben. Sőt, a “jelszavakat” is cserélni kellett, de már nem emlékszem, hogy mire.

    Csak javul a helyzet, ha már nem is emlékszik rá, hogy mire kellett cserélnie, ha már régóta az eredeti szóval jelenhet meg a vers!
     Volt egy kedves, régebbi időkből származó cenzúrázása szerkesztő barátomnak egy elég hosszú versben, A sírokon hajt ki a remény címűben, amely nagyanyám temetéséhez kapcsolódik: “Én költő nem voltam, én csupán féltem.” Bármilyen káromkodás megjelenhetett a versben, ami benne foglaltatott, de a féltemet ki kellett javítani arra, hogy “én csupán éltem”.
ha sírokon hajt ki a remény
 
Állok a Temetődombon: utolsó nagyszülőm a halott.
Körül a kicsiny sereg: negyven házat is alig
számláló falucska minden dobogó lelke
s esőmart tekintete ünnepi gúnyában seregel,
mert társuk a százados gondban közéjük megjött:
burrogó koporsós masinán
a 88 évet megélt Erzsi néni van itt,
kinek tízévi távolléte alatt elméjének s házának
udvarát hiába nőtte be lassan a mész és a fű,
csöppnyi Nyikó-menti falujába végül is megtért,
Székelyszentmiklós vénült, ráncossá rándult szívébe,
honnan a századvég háromszor annyi gyermeket
küldött a világba, mennyi most lakja,
sodorván meszire őket, hogy élők is haza
alig találnak, nemhogy a holtak;
várja hát őt is kulcsolt ujjak közt billegő virág képében
kegyelet, mert felébredt a közös emlékek háza,
régi kalákás nyarakból, csattogó szérűkből, sziszegő
kulákévekből s önfeledt majálisokból csap föl
az együvétartozás pislogó melege-fénye; s lám:
a falu összes férfija: mind a tizenkét
ötven és hetven közötti ember (újmódi Kőmíves
Kelemen?)
ássa özvegy Farkas Jánosné, született
Kibédi Erzsébet sírját inatszakajtón,
akárha mindük a magáét ásná,
s mintha csak hinnék:
szétporló testünktől köttetik örökkévalóvá majdan
az együvétartozás földje.
 
Állok a Temetődombon, turkál hosszú ujjaival
hajamban a szél, firtatván ő is: mi mászkálhat
a negyvenesztendős ember fejében, midőn utolsó
nagyszülőjét is temetvén újabb szakadéktátongató
férfikorba ér;
hátsógondolat-fürkésző, s hangtalan szívbéli
hangokat is lehallgató
mikrofongallyat hajlít ajkam elé:
miként cselekedett kegyelmed az elmúlt négy
évtized ezüst zivatarai alatt, miként bújkált
Szent Mihály lova elől, hogy ily épp bőrrel megúszta,
holott dicső elődei már huszonhat évesen,
már harminckét
esztendősen magukra húzták az életmű
márványtömbjeit;
volt-e értelme, s mi lett volt légyen értelme annak,
hogy a gondviselés kegyelmesebb markából
kiszökvén
fehér papírlapok villámaival világíotta be éjszakáit,
s újkori sámándalokat dúdolva dúlta fel az elsüllyedt
temetőket,
lézertekintettel könyörögvén ki ősei csontját a földből,
mely, lám, továbbra is inog és remeg,
szivacsként issza be az élők seregeit;
haszna mi volt a márciusi, júliusi dalnak,
ha nyárra amúgy is ősz jött,
s télre májusi hózivatar,
hát az esengés, kegyelme iránt a Hónak,
és dérütött, hótömte létben a társkövetelő
példabeszéd,
ha negyven felé már lassúan elhagynak az élők,
a társak;
rendre a villó bokájú lányok,
s illó barátok bújnak a földbe vagy távoli ködbe...
s a csörte, a vágta, bitang barmok bőrén ostornak
csattogása,
dalba szelídülés, gögőlődés versbe –, jó mire volt?
 
Állok a Temetődombon, pici levélfülekkel
fülelő gallyaknak mondom, szólok a szélbe:
faggatódzó kérdések, ne bántsatok! –:
költő nem voltam én; én csupán féltem.
Leféltem szépen e negyven esztendőt,
s mert ráncos bőrű, bőgő, és didergő csecsemőnek
szültek engemet is,
hát betakartak bolyos altatódallal,
s már riadoztam: ne múlna fölülem a melengető ének;
raktam csúszából pajtát, homokból várat;
össze ne duvadna! – lélegzetvisszafojtva dúdoltam
varázsigéket; szerelmes voltam egy vékonyka csontú,
pici leányba: “Zsuzsanna, te is megszeress!” –
dönögve remegtem érte;
másztam a hágót, a Nagyszorosét, melynek tetején,
fönn a Temetődombon izzott a Nap,
és rántott vissza a sár,
és magába szívott a hó!
-hórukkos, káromló-esdeklő szókkal,
vacogón kúsztam a fényre;
és éjszakák jöttek, szobáim elerdősödtek
ágroppanások, vadmorranások lakták bútoraim,
s a hörgő vízcsapokból is dzsungeli fenevadok bőgtek;
és féltem a loppal lebbenő lepkét,
az esték vállamra zúduló testét,
s vontam magam elé papirost: mécsest!;
 
s a világ kitágult, kiöblösödött előttem a föld s az ég,
 
 
 
 
Erdély szívéből meszi tengerekig és bolygókig
láttam,
s hogy nem kél föl többé a Nap: riadoztam érte;
s fénylett kincsekkel bévülről rakottan a bőröm,
bronzlott!, s ha ellenem vonuló kések pengtek,
élük, hogy kicsorbul, már őket is féltem;
remegtem a rétet: míg alszik, elhagyja a harmat,
a tölgyet: álmában kidöndül;
nem vennék észre nélkülem a dolgok,
ha vélük csodák történnének?;
féltettem e lélekkel csordultig meglakott tájat:
ha titka van, álmában ne beszéljen!
mert elindul egyszer egy fűszál, elviszi
anyám egyetlen mosolyát, minthogy hullámzó
mezők, tarajló szántók áradatával úsztak el
nagyszüleim,
s már csak sírok a bóják –,
s hogy hantokon nyüzsgő, ecetes hangyák
nyelvemet némává nehogy bezsibongják,
gyásztalan piros torokkal,
fölsebzett szájjal dúdoltam darabos, szederjes szókat,
zöld lombú igéket, kalapáló szívvel,
mint ki az éjben sírok közt fütyörészget;
 
de költő nem voltam, költő én nem;
énekeltem csak félelemből a rettenet ellen,
tizenkét sírásó ember verejtékhitével,
az együvétartozás ribanc reményével
állva meg itt a Temetődombon,
zúgva szembe a széllel:
félni kell bátran! S élni. Élni.
 (1984)
 
Nagyapja elvesztését nagyon nehezen viselte. A versben érződik, ahogyan az elkeseredés, a tehetetlen düh átcsap haragba, amit aztán természetesen megbán és szégyell.
 
Vers: Nagyapám sírjánál ( A szivárgásban, 11. old.)
   
  Kisebbik lányom Cimbora című tizenéveseknek szolgáló irodalmi lapot szerkeszt, s gyötört, hogy a József Attila évfordulóra adjak a lapnak valamit, s nekem eszembe jutott két, a költőnek dedikált vers. Egyik nagyon kamaszkori, epigonsággal terhelt, mert a Kései sirató káromkodásszerű szavait veszi át, illetve abból valamit. Ennek részletéhez írtam egy kis bevezetőt, s átadtam neki. Ez volt az. Nekem valóban jó barátom, a legjobb volt apai nagyapám, aki hat-hét elemit ha végzett, de a tornác karfájára könyökölve húsz Petőfi-verset elmondott. Nem úgy, mint aki pódiumon áll, aki szaval, egyszerűen jött belőle két fejés között. S ez engem annyira megilletődötté tett, s őmiatta annyira tisztelője lettem a verses beszédnek, hogy próbáltam utánozni. Az első versemet nagyapám hatására írtam. Emlékszem, tél volt, sült az alma a kályha szélén, kaptam karácsonyra egy Petőfi-kötetet, s leírtam meghatározó szavaimat arról, hogy a népnek uralomra kell jutnia. Írtam egy Petőfi-vers szerűséget, amit megmutattam a tanító néninek, aki megdicsért, de azt is megjegyezte, hogy azért Petőfi Sándor ezt jobban csinálta.

   De nem szegte kedvét az első kritika!
    – Egyáltalán nem.

    Boldog gyermekkor után a Bölcsészkar és a híres kolozsvári Farkas utca következett.
     – Előtte még Székelyudvarhelyen jártam gimnáziumba. A Farkas utca a Babes-Bolyai Egyetem utcája, amely akkor már, amikor én odakerültem, 1961-ben nem volt magyar egyetem, '57-ben egyesítették. A kollégiumunk az utca sarkán állott, és ott találkoztam azokkal a Székelyföldről ennek a hosszú útnak nekivágó barátokkal, mint Király László, Magyari Lajos, a teljes második Forrás nemzedékkel, miközben az első már ott volt: Lászlóffy Aladárék, Szilágyi Domokosék. A Farkas utca sarkán, az Írószövetség fiókszékházban tartottuk péntek esténként az irodalmi esteket, a Péntek Estéket, amelyeken mindnyájan találkoztunk. Nekem az által is vált egyetemi várossá Kolozsvár. Éppen a múltkor találkoztam az állomáson olyan mérnök ismerősökkel, akiket azóta sem láttam. Építészek, gépészmérnök-jelöltek jártak közénk, de voltak zenészek, muzsikusok, képzőművészek is, nemcsak bölcsészek. Addig próbáltuk megváltani a világot, amíg el nem ért az első házkutatás.        A “tűvétevők” – ahogyan írta, a Securitate emberei.
       – “Amíg el nem jövének a tűvétevők.”. Az ilyesmit elfelejti az ember, ha sokat ül egy helyben, de éppen most juttatta eszembe egy Százhalombattán élő kedves egykori évfolyamtársam, hogy mikor bejöttek az ajtón abba a padlás-szobába, ahol Király Lászlóval közösen laktunk, azt kérdezték: fegyver van? S én – nem tudom, miért - elővettem az előző este felolvasott Cipőfűzőárus című versemet, s odaadtam, mint fegyvert. El nem tudtam képzelni, hogy tényleg igazi fegyvert keresnének nálunk ezek a “kedves” emberek. Ők utáltatták meg velem a párizsit. Egy hónapon át reggel nyolctól délután öt óráig kellett a vendégüknek lennünk, s udvariasan mindennap megkínáltak egy parizeres szendviccsel. Én azóta nem tudom megenni ezt az eledelt. Nem tartóztattak le, reggel mentünk, délután kijöhettünk, letartóztatási parancs híján csak vendégül láttak bennünket, aminek én nagyon sokat köszönhetek, mert megismertem azt a világot, amire haragudtam már a nagyapám kapcsán emlegetett gyermekkorból. És ha valaki arra gondol, hogy az ilyen kiszolgáltatottakat, mindet sikerül beszervezni később besúgókká – ma nagy divat ezt firtatni -, nos, igen nagyot téved. Mi öten igen komisz kölykök voltunk. A térképet elénk tették, s ilyesmiket kérdeztek, hogy ebben a városban kik az ismerősök. No ennyi volt, amit én embertársaimról elárultam, hogy kik az ismerőseim Marosvásárhelyen, Szatmárban, Biharban, Nagyváradon. De amikor jellemezni kellett őket, megmakacsoltam magam, s rájöttek, hogy nem tudnak velünk mit kezdeni. Másrészt tényleg olyan ártatlan kölykök voltunk, akiket semmilyen összeesküvéssel nem lehetett megvádolni. Az egész arra szolgált, hogy akkor engedték ki az '56-osokat, s a diákvárosba egy kis megfélemlítést szándékoztak csöpögtetni, nehogy elfeledjük, hogy itt nincsen még magyar világ.
   Pedig gondolom, nem felejtették el... Nem hitték, hogy már az van.
   Nem, bizony nem hittük! Évfolyamtársaim visszaemlékezéseiből tudom, hogy milyen keményen vették kézbe még a kollégákat is. De annál szebbet, mikor nyolc órakor, negyed kilenckor elviszik az embert télen, december 8-ána Marianum második emeletéről... Bekísérik, kezdődik ez a kihallgatás-sorozat. És minden ablakban a lányok és fiúk üvöltik, hogy Farkas Árpi, gyere vissza! Farkas Árpi, gyere vissza! Én sportoltam is, de se a sportpályán, se máshol ilyen szurkolással nem találkoztam. Vissza is mentem!
    Szó esett már a bölcsész évek élményeiről, hogyan érett – Önt idézem - “szélverte férfivá”?
       – A gyöngébb nemnek nagyon sokat köszönhetek, annak ellenére, hogy nem háláltam meg szerelem-tárgyú versek sokaságával. Feleségemmel harminchat évet éltünk együtt, s csak akkor engedtük el egymás kezét, amikor gyermekeinket már felneveltük, s szárnyra bocsátattak. Amikor már csak magunkra kellett gondolnunk, akkor én úgy gondoltam, hogy egy másik hölgy bizalmát fogadom el, aki visszavarázsolja nekem a gyerekkoromat. Megmondom őszintén, bár nagyon gazdag embernek tartom magam, de nekem annyi pénzem se főszerkesztő koromban, se azelőtt sose volt, hogy vegyek egy házat vagy egy autót. Elfogadtam azt, hogy befogadjanak. Így van Esztelneken szállásom, és egy asszonyom. Lehet, hogy ez nem is érdekli a nyilvánosságot, de nekem az az elvem, hogy aki annyi érzést megvall versben, írásban, annak ne legyenek titkai. Így nagyon-nagyon jó, baráti viszonyban élünk a gyermekeim anyjával, aki egyik legjobb kollégám, vele tudom megbeszélni mindazt, ami történt velünk egy hosszú élet alatt és történik ma is. De elmegyek az ámbitusra, Esztelnekre nézni, hogyan szaladgálnak a mókusok a diófa környékén, és hogyan nő a fű. Úgy érzem, ennyi kell, mert a város zsivaját már nem bírom, s ha nem tudok beilleszkedni, legalább csendben legyen meg az ember hátralévő éveiben.

     Fog-e ebben a csendben, ebben a nyugalomban újra verset írni?
     Őszikéket most is írok, sőt, már azt hittem, kötetbe gyömöszöltem minden versemet, de Százhalombattán az a meglepetés ért, hogy az internetről leszedték egy hatvanéves ember szerelmes versét. Nem tudom, hogyan került föl a világhálóra, nem én tettem föl, az biztos. Gondolhatja, hogy meglepődtem, amikor egy szép fiatal színésznő felolvasta nekem. Ezzel csak jelezni szeretném, hogy ez olyan, mint a biciklizés, erről nem lehet leszokni, nem lehet teljesen abbahagyni.

    Elmondaná ezt a verset, vagy nem szereti saját verseit szavalni?
     – Nem tudom kívülről. A régebbieket ismerem, mondogatom, de az újakat már nem.

   A címére azért csak emlékszik...
    – Jó giccses címe van: Szívünk szép szerelme. “Hevült a nyár már Esztelneken, mikor én kedves asztalnokom szólott, egyél, igyál, kihűl az elme e nagy melegben,s szívünk szép szerelme. S én faltam, környező hegyek karéját, szerelmek hántott héját... - tovább nem tudom, elő kéne venni.

      Így írtak: “költészetében a magyar kisebbségi lét megélése meghatározó élmény, az erdélyi tájak, a székely népélet leírása, és a történelmi emlékezet visszatérő téma. Magyarság verseit rendszeresen szavalták az Egyetemi Színpadon a Kádár-korszakban, amikor a nemzeti önazonosság tabunak számított.” Hogyan emlékszik vissza erre az időre, amikor e kis pódiumon még Ön volt a sláger?
      – Nem voltam jelen. Nagyon sokat köszönhetek Magyarországon működő nemzedéktársaimnak, a tőlem idősebbeknek is, mert soha nem szégyelltem azt, hogy Illyés Gyula vagy Nagy László kabátujját megfogjam, s a fiatalabbakét, a Kilencek nemzedékéét, Utassy Józsefét. Kovács Istvánnal, Oláh Jánossal itt futballoztunk együtt, mert ők voltak az elsők, akik ide látogattak, és számon tartottuk egymást.

      És akik örömmel fedezték fel Önben a költőt!
     –Talán azt, de az is lehet, hogy a jó focistát. Medvigy Endre, aki igen fiatalon elszegődött nemcsak Sinka István, de a népi írók számontartójának, számadó juhászának és egyik szerkesztője volt ezeknek a műsoroknak, mindig elküldte a plakátokat, de én nem mehettem. Ezekkel az emberekkel, Mezei Katitól kezdve Bella Istvánon, Ágh Istvánon, Lázár Ervinen át nagyon jó barátságban vagyok Azért is vállalkoztam, hogy az írószövetségi választmányi tagságot elvállaljam, mert ebből az alkalomból el tudok menni hozzájuk. Reggel nyolckor leszállok a vonatról, fél kettő tájt véget ér az összejövetel, fél négyig koccintunk egyet, ebédelünk ott a Deák étteremben, és elmondhatom, hogy megint találkoztam velük. Már jövök is vissza, hiszen vár a munka. Azt is elmondhatom, hogy tizenöt év alatt kétszer jártam Bukarestben, de Budapesten legalább kétszázszor.

    Valahogy arra jobban húzza a szíve.
     – Más a menetrend.

    Hogy lehet megélni azt a rendkívül tudathasadásos állapotot, hogy az Ön fővárosa hivatalosan Bukarest. Varsó után azzal vádolták, hogy kapcsolatba lépett Farkas Árpád, magyar költő, a Román Írószövetség tagja a jelen lévő magyar írókkal. Svájcba vagy Párizsba nem hívhatják meg a magyarok, mert arra nem kapott volna útlevelet. Hogy lehetett túlélni ezt az álszent korszakot negyven akárhány évig?
      – Csak humorérzékkel, anélkül nem megy. Ebbe a varsói dologba kicsit beleszenvedtem, de görcsöt öld az emlék: Kovács István barátom házigazdaként várt Varsóban az állomáson. Halászlét főzött nekem, és megmutatta mindazt, amit egy idegenvezető nem tud megmutatni, az egész varsói gettót, az egész varsói historikumot. Emlékszem, ültünk a Főtéren, pattogott a kakas, mi így nevezzük a pattogatott kukoricát, s mindez összeforrott: a korai havazás, a varsói lázadás, a pattogatott kukorica és Kovács István, akivel keresztkomaságban is vagyunk, az én lányomnak ő, az övének én vagyok a keresztapja, de nem tudunk találkozni gyakran. A kakassal, a pattogatott kukoricával együtt hull a hó. A történelmi egész Kelet-Európa. Az iskolaigazgató, megfeledkezve arról, hogy román vendégei is vannak, történelemtanár lévén beszélni kezd a Báthoryakról, Románia szerepéről a '44-es kiugrásban, pedig nem kérdezte senki. S én érzem, hogy otthon vagyok egy olyan világban, amelyben még nem jártam. Érzem, hogy nagyon kezd érdekelni idegenvezetőnk kislányának másnapi vizsgája, és minden-minden emberivé válik, emberi környezetbe kerül. Ne jöjjenek nagyhasú sörözések közepette nekem azzal, hogy mi a magyar írók szerepe Románia szellemi felemelkedésében, az irodalomban. Például az a közöm, hogy van nekünk Erdélyben három (akkoriban kettő) irodalmi lapunk, azt igyekszünk megművelni, s ezzel emeljük Romániát is. Humorérzék kellett, de ez bizony elég keserű humor. Hányszor mossak kezet, például azért, mert 1971-ben az első európai költőtalálkozóra meghívtak, mint nagyon fiatal poétát, s a Fészek klubban kezet kellett fognom Aczél Györggyel. Hogy mossak kezet ezért? Az is egy módja, ami '72-ben Szabadkán történt. Öten voltunk vendégek, öt magyar költő: Kányádi, Páskándi, Szemlér Ferenc, Sütő András és én, s az estünk után a bevásárló szatyrot, az akkor Nyugatot élő Délvidéken, mert annyival voltak elébb, egy hölgy kivette a kezemből, hogy engedjem, ő fizesse ki, mert ugye én is azok közül való vagyok, aki az este, a rádió művelődési színpadán felolvastunk. Meglepődtem, hiszen hatalmas összeg volt. Ő így akart velünk kezet fogni, jelezve, hogy ő is magyar, aki végighallgatta estünket, és értette, amit mondtunk. Vagy az Egyesült Államok tizenhét városát, amit végigjártunk, a meglátogatottak közül sokan már csak törték a magyart, de annyira fogékonyak voltak az irodalom iránt, mint őseik lehettek. Az volt az előnyünk, hogy nem Magyarországról érkeztünk. Minket, erdélyieket nem véltek Kádár küldönceinek. Minket egyszerűen csak “kiengedtek” a vasfüggöny mögül. Utólag azt is megtudtuk, hogy hogyan. Nekünk Kányádi Sándorral, Sütő Andrással nem sok érdemünk volt ebben, Püski Sándor diplomáciai munkálkodásának volt köszönhető, aki akkor másfél éve élt ott. Felesége takarítani járt, hogy kifizessék a repülőjegyünket.
 
Vers: Intgető  ( Szivárgásban , 208 old.)
 
   Ez az, amit kevesen hisznek el, hogy a segítő emberek nem feltétlenül gazdagok, nem bővelkednek anyagi javakban. Sőt, gyakran hatalmas áldozatokat vállalnak azért, hogy a másiknak jobb legyen.
      – Nagyon hálás vagyok Püskiéknek ezért. Irigyeimnek, pedig kívánom, hogy tapasztalják meg, milyen érzés öt dollár zsebpénzzel másfél hónapig tartózkodni az Egyesült Államokban. Öt dollárral a zsebemben, de azt is azért kaptam, hogyha netán valami csoda folytán elvesznék valahol, tudjak telefonálni vagy tenni valamit. Egyik magyar ember a másik magyarnak adott kézről kézre minket reggelitől vacsoráig, szállítással együtt. Amerikából semmit nem láttam csak a magyarokat, de belőlük aztán sokfélét. Fiatalon ez még elment. Méliusz József mondotta nekem, hogy harminc alatt kell utazni, mert utána már csak fáradsz. Harminc évig csak tapasztalsz. Nos, akik nem tapasztalták, nem tudhatják, milyen az, amikor a Kilencedik utcán végigsétálsz, s ott találkozol egy kislánnyal, aki rádköszön, hogy szervusz, Farkas Árpi! Szervusz, te mit keresel itt? Te tanítványom voltál, ugye a kolozsvári Brassai középiskolában? Erre tanítottalak, hogy itt találkozzunk? Egy zsidó kislány volt, aki Izraelen keresztül jutott el abban a migrációs hullámverésben Amerikába. Elkérte a mama kocsiját, el is vitt engem a Medve erdőbe, vett nekem egy kék inget, de én egy kávéra sem tudtam meghívni, mert nem tudtam, hogy a zsebemben lévő öt dollárból futja-e. Az ilyen gazdag szegénységet viszont nagyon sokra tudom becsülni – főleg, ha az ember nem hal bele.

     Sosem volt megalázó a szegénység?
       – Volt, volt... De aki együtt él vele, az nem érzékeli olyan megalázónak. Emlékszem, Párizsban ugyanilyen körülmények között éltünk Szilágyi Istvánnal, amikor életemben először és utoljára ott jártam. Huszonévesen diáktanyáról mentünk diáktanyára. Papp Tiborék, Nagy Paliék, akik a Magyar Műhelyt működtették, szereztek nekünk jegyet a Modern Művészetek Múzeumába, a Folie Bergere-be, aminek akkor még Michel Gyarmati volt az igazgatója. Meghívott egy erdélyi származású író egy bablevesre, amit nagy örömmel fogadtunk. De mivel olyan különcséget, mint a kagyló még sohasem ettünk, vettünk egy konzervet. Az én István barátom óvatosságból nem kóstolta meg, amikor éjjel kettőkor az Eiffel-torony mellől a Notre Dame közeli kis utcában lévő szállásunkra a Hotel Balconba, Ady szállodájáig gyalogolva úgy döntöttünk, felbontjuk. Még ha nem is voltunk éhesek! Én bizony elrontottam a gyomromat. Igen ám, de másnap estére szólt a meghívónk a Folie Bergere-be, s István barátunk, mivel napközben csak sült krumplit ettünk, meleget nem (az esztelneki szalonnát, a téliszalámit és a szebeni májpástétomot kiegészítve) meghívott minket vacsorára a közös kasszából. S meghökkenteni gyomromat, egy arab vendéglőbe hívott. Ez meg is történt, de az én gyomrom nem igen akart hökkenni. Este viszont Gyarmati úr a szélső páholyba ültetett, ahonnan a meztelen keblű nők érkeznek. Czigány György ült a szomszéd páholyban. Megtörtént a kihívás. Egy arab erőművész a kabaré részeként egy ringlispílbe szólít a közönség soraiból, egy hintába, s körbe forgat. Nekem megképzett a lehetősége annak, mi történne velem, mi történne gyomromban, hogyha az arab vendéglő, a Hotel Balcon, a kagyló és mindaz, ami bennem mozgott összefog, s ez még meg is pörgettetik. S ebben a pillanatban engem szólít, hogy Monsieur! Én felálltam, s határozottan kijelentettem magyarul, hogy nem megyek sehova. Úgy megdöbbent az idegen nyelvű választól, hogy abbahagyott. S én látni véltem, hogy mi lett volna, ha én ringlispílbe ülök. No de Michel Gyarmati úr nagyon kedvesen meghívott minket, kelet-közép európaiakat egy orosz étterembe, s megkérdezte, hogy ti ugye Erdélyből jöttetek? Ahol Tamási regényében a szászok fölmennek a hegyekbe? Mondtuk, hogy talán a székelyek... Azok, azok, a székelyek... Megvacsoráztunk, ott volt a fiúja is természetesen, így megismerkedhettem egy párizsi balett-táncossal is, s úgy érezhettem magam Párizsban, mintha nem lennék szegény. Szilágyi Istvánnal megkóstoltunk mindenféle sajtot, amit a lapítón kihoztak, megettünk mindent, amit elénk raktak, csak másnap tanácstalankodtunk, hogy mi most merre jártunk, s hol vagyunk. Megosztottuk a szerepeket, ő ment a Louvre-ba, én mentem a Latin Negyedbe, ő a múzeumot, én az utcát járom, s beszámolunk egymásnak tapasztalatainkról. Ennek eredménye annyi volt, hogy Pista barátom Versaille-ban, a királyi palota kertjében fogott egy teknőcöt, amit kisfiának haza akart vinni. Ettől nagyon gazdagok lettünk, mert kinek volt egész Kelet-Európában teknősbékácskája. Dobozt lyuggattunk, füvet adtunk neki, s majdnem meg is érkezett volna Kolozsvárra, ha közben el nem halálozott volna. S a mi szegénységünk maradt úgy, mint amikor elindultunk, teknősbéka nélkül.

     1968-ban első verses kötetéhez Lászlóffy Aladár írt bevezetést. Féja Géza 1970 karácsonyán így írt: “Örvendezzünk, mert költő érkezett!” Nem akárkik jelezték az Ön indulását a költői pályán!
      – Ezért lett volna szép, ha hosszabbra nyúlik földi pályafutásom a költészet jegyében. Büszke voltam ezekre a beajánlásokra, még akkor is, hogyha Féja Gézát nem mindenki szerette. Volt olyan meghatározó személyiség, hogy ne szeresse mindenki. Emlékszem találkozásunkra, amikor Székely János ő hívott meg  lakására Marosvásárhelyen jártámban, és arra is emlékszem, hogy – akárcsak Faludy György – ő sem viselt zoknit. Arra is emlékszem, hogy Székely Jánossal ellentétben ő is megitta a jó bort, és nagyon jó hangulatban elbeszélgettünk. Nekem akkor jelent meg a második verseskötetem, kéznél volt. Jelezte a Tiszatáj jelen lévő akkori főszerkesztőjének, aki azóta is széphalmi levelező Kazinczynk, hogy felajánl a karácsonyi számban egy írást ezzel az úttal, tehát velem kapcsolatosan. Nagyon megörültem, de nem tudtam azt, hogy irodalmi berkekben ez úgy szokás, hogyha valaki ír valakiről, főleg ha szép, kenetteljes szavakkal, akkor azt illik megköszönni. Én úgy gondoltam, ez kinek-kinek a maga munkája. Nem ismertem azt, hogy az írók egymásnak elküldik könyveiket, hogy írjál valami szépet róla a következő számban, mert osztán én is írok rólad.

     Miért? Így megy?
      – A mi időnkben nem így ment. A minket megelőző időkben volt ez úzus.S utána bizony röstelltem magam, amikor üzent halála előtt néhány héttel Féja Géza, hogy elvárt volna egy néhány soros levelet, amit én aztán meg is írtam, s Féja Géza Endre fia be is válogatott levelező kötetébe, de már csak az író halála után. Nem szoktam megköszönni azt, hogy másnak élményt szolgáltatok. Ez udvariatlanságnak is tekinthető, de úgy érzem, nem leszek annyira bennfentes az irodalmi világban, hogy kézfogással, írással szembe és viszontdicsérgessük  egymást. Nem is vártam el soha senkitől. Ismeri a múlt századi bonmot: “Uram, lángész lakik önben, /Uram, önben nemkülönben.”

     A Forrás második nemzedéke egyik vezéralakjának tartják Önt, a két kötet után azonban hiába várták a folytatást. Ön akkor így nyilatkozott: “nem érzek magamban olyanfajta űrt, hogy ne zsongjanak bennem ugyanazok a hangok, de azoknak a hangoknak meg kell parancsolnom, hogy árnyaltabbak legyenek, mert idővel a fülek is árnyaltabb hangokra nyílnak.” Ez okozott volna Önben egyfajta elbizonytalanodást, ami hallgatásra késztette?
     – Nem is tudtam, hogy én ilyen okos dolgokat mondtam valamikor! Hiszen ennek van értelme! Először is, én verset bizonyára azért írtam, mert nem nagyon értettem máshoz. Ha énbelőlem jó műbútorasztalos lehetett volna, akkor gyönyörű műbútorokat gyártottam volna. De ezen kívül, én valami olyasmit akartam mindig elmondani, aminek – úgy véltem – csak én vagyok birtokában. Ha nem is teljes súlyával, de általam megélt szenvedélyével biztosan. Amikor úgy éreztem, nincs tétje annak, én verset írjak, akkor nem is írtam. Ez történt a nyolcvanas években, az Alagutak a hóban periódus után.
 
Vers: Alagutak a hóban ( A szivárgásban, 186. old.)
 
     – Amit eldübörögtem volna, annak nem akadt szálláscsinálója, befogadója, utána pedig, amikor '90 után átvette a politika a költészet szerepkörét, akkor meg nem éreztem, hogy lenne tétje. Csak azért, mert műformákat megtanultam, szórakoztató iparos minek legyek? Ez persze csalóka dolog, nem tanácsolom senkinek, hogy ebbe a zsákutcába belesétáljon, mert a ki nem beszélt szavak megnyomják az ember bensejét. Az író dolga mégis az, hogy írjon! Én mégsem éreztem azt, hogy csak úgy jelen kellene lenni, fúrni-faragni, akkor is, amikor nem sodor a belső késztetés, ami azelőtt néhány darabomban benne volt, azért én nem erőltetem. Erre adtak is lehetőséget. Azt is hajlandó vagyok elmondani, hogy én bizony megsértődtem, ami nem dicséretes dolog. Márai Sándor '43-ban fogalmazott úgy, hogy egy magyar író és úr nem sértődik, s aztán jóval később, 91 évesen sértődötten főbe lőtte magát, csak azért, mert a magyar nemzet nem figyelt teljesítményére. Tehát ez sem igaz! Ha valaki meg akar sértődni, sértődjék nyugodtan! Én nem személyekre sértődtem meg, hanem arra az időre, amibe beleettem, belerágtam magam. Évekkel előtte ugyan nem tudtam, hogy rendszerváltozás lesz, de azt hittem, ha megtörténik és igaz lesz az, hogy “fakadjon szabadabb táncra a láb, és olvasszon világnagy termeket körénk az ének”, ami be is következhet, akkor szebb világ jön. Ehelyett buzgómocsingok azt sugallták, a mi időnk lejárt, mi elvégeztük dolgunkat, vége a metaforák korának, holott én a mai napig is vallom, hogy a metafora nem arra való, hogy titkokat rejtegessen, hanem hogy felerősítse, és erőteljesebbé tegye azokat. A többi a publicisztika nyelve. Úgy éreztem, hogy jó, nem metaforázunk tovább. Publicisztikát is bőven írtam, de azokat nem kötetbe szántam, mert az a nap műfaja. És mikor az ember megtalálja munkája értemét, akár egy napilap szerkesztésében is, minek írna verseket?! A hírlapszerkesztésbe azért én nem mentem olyan nagyon bele! Azzal vállaltam el a főszerkesztést, hogy ha beleegyeznek abba, hogy az ízlésemet hozom, de nem hozom napi kiáltványaimat és vezércikkeimet, nem szuggerálom el széles tömegek kobakjába, miként gondolkodjanak, és hogyan érezzenek, mert én csak sugallni akarok és nem szájba rágni. Így vállaltam el a lapszerkesztést immár tizenöt éve. És megtaláltam a mindennapok értelmét. Persze írtam én közben verseket, könyvem is jelent meg, amiben már több a játékos, mint a patetikus elem, a világmegváltó szándék. Mikor jöjjön rá az ember, hogy nem lehet a világot megváltani, ha nem idejében, még életében?!

     Érdekes, hogy éppen akkor sértődött meg, hiszen az Alagutak a hóban című verseskötete megjelenését úgy értelmezték, hogy – vagy igazuk volt vagy nem, majd Ön megmondja -, hogy benne a jövőbe vetett hitét fogalmazza meg. Itt van máris a címadó vers utolsó versszaka, amit az imént is idézett: “s ha majd e mennyei vatta szánkból kifordul, s nem a fagy bandái zenélnek, viduljon taposó táncra a láb, olvasszon világnagy termeket körénk az ének!” Jövőbe vetett hitet sugall, aztán megsértődik, s elhallgat?
      – Minden létezik, hiszen a sorok közül is kiolvasható, hogy ez nem egy vetett hit, hanem taposás. Jövőt taposás. Olyan ember jövő taposása, aki nem tud az egy helyben létezésbe beletörődni. Attól is függ, hogy az elhallgatást mekkora időszakra tesszük, mert végül is nem hallgattam el, csak a fölösleges munkát nem szeretem. Még nagyapáimtól láttam, hogyha valaki  fúr és farag, azt is a tárgy szépségéért teszi. De életlen bicskát minek készítsek? A megsértődés különben is a történelemre vonatkozik, arra sértődtem meg. Igen, halkabbra kell fogni az éneket. Valahol ilyen okosat találtam mondani: rá kell jönni, hogy eljön az idő, amikor a vers– és minden művészet – arra való lesz, hogy tisztítsa az ember érzelmi és szellemi járatait. Ilyenkor már nem kell imperatívuszban megszólítani valakit vagy valakiket, mint ahogyan azt fiatal poéták szívesen gyakorolják. Ehhez már egy kórémuzsika is elég! Vagy egy finomabb hangszer, amit meg kell találni. De ha nem hall senki, akkor miért muzsikáljak? Ha nem hall, mert akkora a hangzavar, hogy érzem, nem tudok áttörni rajta? Nem kiálthatok túl hangosan, hogy átkeljek a hangfalon! Suttogni meg miért suttogjak, ha már nincsenek titkaim? A suttogó beszéd a titkok nyelve. Nagy bajban van, aki túléli önmagát. Az az érzésem, én túléltem önmagam! Tisztességes költő huszonhat évesen elmegy Segesvárra, vagy 32 évesen Balatonszárszóra. Szeretném azért fenntartani az érdeklődést az iránt a gyönyörűség iránt, amit a költészet számomra is jelentett, de én nem tudok olyan intenzíven az emberek lelkére beszélni, elhiggyék nekem, hogy a vasárnapi rántott hús mellett lehet fogyasztani valami olyasmit is, ami nem is olyan igénybe vevő, hogy be lehet kapcsolni a rádiót, ki lehet nyitni egy könyvet, bele lehet olvasni. Meg kell mondanom, hogy az olvasó világ mai állása szerint nem is volt oly' hiábavaló az én reménykedésem abban, hogy nem hal meg Gutenberg világa. Lám, az Egri csillagok milyen szépen átjött a századon! Vele együtt sok más érték, amit féltettünk.

     Pedig Ön akkor is kételkedett, amikor a Püski Kiadó meg akarta jelentetni verseskötetét! Azt mondta, ugyan kit érdekelnek a versek.
     – Igen, mert nagyon elrugaszkodott Sándor bácsi, tízezer példányban adta ki. Tízezer példány! Ezt Váci Mihály érte el legnagyobb népszerűsége és a legolcsóbb könyvek idején, valamint Illyés Gyula. Más kérdés, hogy ő úgy gondolkodott, hogy van raktárfelülete, s amíg él, eladja. Kérleltem, ne tegye, főleg ne tegye közhírré, mert ellenségeket szerez nekem ezzel a példányszámmal. Hétezret adott el belőle, s még csak most kezdődött e század. Majd akik átveszik birodalmát, eladják a többit. Talán már új köntösbe is kellene csomagolni...

       S kibővíteni az újakkal, amiket maga is véletlenszerűen talál meg az interneten. Miért nem gyűjti össze ezeket? Nem tarja értékesnek? Nem akarja megjelentetni?
      – De igen, csak többe kerül a kiadásuk, mint amit megengedhetek magamnak.
     Úgy vállalta el a főszerkesztői állást, hogy nem ír vezércikkeket. Verseit mégis a közéletiség jellemzi. Nem ellentmondás ez?
         – Igen, önellentmondás. Akad, aki szónoki emelvényről, mikrofonból politizál, s akad, aki gesztusból. Nem vezércikkre vágyom, hanem esszékre, de legalább olyan minőségűre, amilyen a Csoóri Sándoré. Soha nem felejtem el, amikor még úgy jártam Magyarországra, hogy három napot is tölthettem, s mindennap hol utcán, hol mozólépcsőn összefutottam véle. Kérdeztem Csoóri Sándortól, hogy te hová rohansz állandóan? Hová vagy ilyen nagy mozgásban? Eltűnődött, s azt mondta, az ember nemcsak szavaival, de jelenlétével is politizál, hogy megjelenik ott, ahol meg kell jelennie. Bármilyen fárasztó ez, igyekezni kell ott lenni. Aztán mintha ő is átfogalmazta volna fáradságos véleményét, s mintha ő is óvná magát, de ez már talán életkorfüggő  keserű tapasztalás is...

    Önt szorosan itt tartotta a szülőföld, “ahol apáink hűlő drága arcán járunk.” De még nem mondta el, mit is jelent számára szülőföldje. Máshol már nyilatkozott, hogy a szülőföld az Ön számára nemcsak földrajzi fogalom.
     – Semmiképp nem földrajzi fogalom. Félek, hogy patetikus leszek.

     Nem akar az lenni?
       – Nem, mert rossznak találom az akusztikáját annak a mai környezetnek, ahol emelkedetten kellene beszélni, s ahol nem érzek elég befogadó készséget. Abban a világban, amiben idős koromat élem, nincs helye annak, hogy felálljak egy székre, s elmondjam a Talpra, magyart! De arra gondolok, hogy az én apámnak, mint Székelykeresztúron végzett tanító embernek mekkora élmény az, hogy 87 éves nyugalmazott tanáremberként megkapja a szegedi egyetemtől a gyémántdiplomát, még ha nem is jár anyagi fúvós kísérettel. Aki magánúton végezte az egyetemet, miközben szülőföldjén tanított. Semmi különös, nagy tettet végre nem hajtott, mint ahogy én sem, de ezért valahol valakiknek eszébe jut, hogy ő a szülőföldjén megmaradt, ott kell őt megbecsülni mostmár ágyhoz kötött betegként is. Azt mondom, hogy benépesíthető ez a szülőföld kép szüleimmel, az ő apjukkal, az én nagyanyáimmal, akik semmi különöset nem tettek, legfennebb csak éltek emberként. Én is azt mondtam gyerekeimnek, hogy ha jó fát nem tudtok tenni a tűzre, legalább rosszat ne tegyetek. Van ennek egy aurája, ez egy lakható szellemi, érzelmi világ, amit közösen bútoroztunk be, még a szút is mi hoztuk a fába. Minden a miénk: tulajdonosok vagyunk, ha nem gazdagok, akkor is! Birtokosok vagyunk, ami értelmet ad az életnek, amin ha végigseperünk egy svunggal Zágontól Budapestig, csak úti gödröket és útszéli almafákat érünk, ami oly kevésnek tetszik. De amikor azt látja az ember, hogy ő nem csak önmaga, hanem része közösségének, máris értékkel telítődik a suhogás. Maradjunk ennél a lapnál, a Haromszéknél – amit nem a főszerkesztőt, hanem a lap munkatársi közösségét – nemrégiben Bocskai-díjjal tüntették ki azért, amit kis vidéki újságként a nemzet szolgálatában teljesít. Ez mind kollegáim érdeme, nem az enyém. Én nem fogom elírni előlük, s ők sem előlem megfogalmazni a világ nagy gondjait. Ez az ő érdemük az utolsó korrektorig – akik hagytak azért nyomdahibát a mai számban is. Ezt egymás munkájának megbecsülésével értük el, nem a koncért való tülekedésben, mert nincs is konc. Gyerekeimre gondolok és a kollegáim gyerekeire, s arra gondolok, hogy ez a világ nemcsak úgy ímmel-ámmal való. Szigorú komponálás eredményeként áll így össze. A csíksomlyói búcsú által, a csíksomlyói  Szűzmária által, hiszen én is hívő ember vagyok, de abból a fajtából, aki a kapcsolatot az Úrral személyesen, közvetítők nélkül igyekszik tartani.

      Eszerint nem jár templomba...
       – Nem, emiatt lelkiismeret-furdalásom is van, de a templomozás  olyan időpontra esik, amikor nekem más a dolgom. De vallom, hogy Isten s ember között legrövidebb távolság a vers. Lelkészbarátaim számosak, csak nem jutok el a templomba.

       Mit közvetít ez a legrövidebb út Isten s ember között? Mit közvetít a vers?
       – A legnagyobb megélhető élményt, ami földi és égi magasság között előhívható. Meglepődtem például, amikor beleválogattak engem istenes antológiákba, mert nem termeltem én ilyen hátsó gondolattal, hogy a templomban helyem legyen. Nagyon büszke vagyok arra, hogy hitem az egyik legprotestánsabb vallás, unitárius. Azért is vagyok ilyen szűkszavú ebben a témában. Van Budapesten egy elég gazdag unitárius egyházközség, templomuk is van, nemrégiben meghívtak engem is. Az a szerencse ért, hogy miután Sátoraljaújhelyen átvehettem a Kazinczy-díjat, másnap délelőtt a Makovecz-féle Magyar Művészetek Akadémiájának tagjává avattak, este elmentem az unitáriusokhoz, ahol nekem kellett volna igét hirdetnem, ha én igehirdető lennék. Féltem, hogy a püspök úr a pulpitusról jövet át akarja adni nekem a szószéket. No de ahhoz hajtási engedély kell, hogy olyan helyre az ember fölmásszék! Nem is került sor erre, természetesen megelégedtek néhány köszöntő szóval! Akkor korondi festő és költő barátom, Páll Lajos úgy fogalmazott katolikus létére: én az egyházamtól ennyi szépet és jót nem kaptam, mint te most ettől a kis unitárius közösségtől, akik nemcsak ismerték verseimet, nemcsak megvettek hirtelen negyven kötetet a Püski-készletből, hanem kézszorításaikkal, hazaüzengetéseikkel, vacsorájukkal kedveskedtek nekem. Nálunk ugyanis az Úrvacsora nemcsak szelet kenyérből és korty borból áll, hanem töltött káposztából és unitáriuspohárnyi borból is. Éjfélig elbeszélgettünk ismeretlen emberekkel, akik mind-mind személyes ismerőssé váltak. Én a vallásban is az ősökhöz, eleimhez térek vissza. Mikor megkérdeztem nagyapámtól, mit jelent az, hogy unitárius, hiszen más a katolikus, más a református, a zsidó. Nagyapám egy szekérre mutatott, amit húzott föl a ló a dombra. Az unitárius vallás olyan, amelyben mi vagyunk a szekér is, a ló is, s akik  ülnek a saroglyában, és akik a  bakról  hajtják, azok is. Ezt jelenti az, hogy Egy az Isten! S én ebből megértettem, hogy mindennek együttkell lennie ahhoz, hogy a szekér följusson a domb tetejére: nem elég csak az alázat, nem elég csak az ostor, nem elég csak a kerék. Ezt tanítottam gyermekeimnek is, igaz, tréfásan hozzátettem, hogy Egy az Isten, s az az apátok.

      Milyen apa volt? Szigorú?
      – Nem voltam szigorú. Nem kellett szigorkodnom, mert jó anyjuk volt, van. Az volt az elvem, hogy ha természetes nem vadidegen hatások érik őket, amit az ember szüntelen nyírbálna, akkor hagyni kell, hogy nőjenek, mint a fű. Nagyon tisztelem az ötszáz éve egyfolytában nyírt angol gyepet, de nincs szebb a mezei virágokkal teli rétnél. Úgy gondoltam, lányaim is nőjenek, mint a fű, s ez valahogy bejött nálunk. Nem mindenütt válik be. Büszke vagyok gyerekeimre, mind a kettőre. Gondoljon csak bele, elképzelhető-e ma magyar nyelvterületen, hogy valaki Benedek Elek  Cimbora című lapját úgy szerkessze nyolc hónapon át, hogy egy fillér fizetést se vegyen föl érte, holott ő a tulajdonos is, a főszerkesztő, de még a tördelőszerkesztő is. De nem vesz fel pénzt, mert hátha nem jön ki a végén az egyenleg. Persze ezt csak úgy lehet, hogy férje keményen dolgozik mellette. Másképp ilyen “bolondságot” nem tehet valaki.

Újra indította az egykor oly népszerű lapot?
      – Igen újraindították kissé utánközlő változatban. Megkért szerzőket, úgy, mint Lázár Ervint, Bella Istvánt, de a legifjabbakat, mint Vörös Istvánt, Mezei Katit, Lackfy Jánost, hogy honorárium nélkül bocsássák rendelkezésükre a műveiket, dolgozzanak a lapba, akik ezt örömmel vállalták is. Irodalmi lap középiskolások számára, akik nem kapnak annyi irodalmat, mint amennyi ebben a korban kéne. Megjelenik hat-hétezer példányban, ki kell egyenlíteni a nyomdaszámlát, megoldani a terjesztést és a többi. Bonyolult műveleteket végrehajtani, amikben nem tudok segíteni, de ő Dobó Katicaként áll a vártán.

      Nem vész el Erdélyben a magyar, ugye?
      – Ebben néha biztos vagyok, azaz ebben csak akkor leszek holtbiztos, amikor már rám kapálták a földet. De amíg nekünk olyan lelkészeink vannak, mint Böjte Csaba vagy Gergely István Csíksomlyón, olyan tanáraink, akik majd ezután lesznek, akik nem élik meg a becsapottság érzését a Sapientia Tudományegyetem hallgatójaként, ahogyan most történik velük, és nemcsak autodidaktákból fogunk állni, hanem alaposan képzett emberekből, addig nem lehet baj, addig itt minden lesz. Még kisipar is lesz, még tudósképzés is lesz, de még polihisztorok is lesznek! Erdély mindig is büszkélkedhetett velük Apáczai Csere János óta. De lesznek tán jó költőink is, jó előadóművészeink is, akik majd a verseket közvetítik!

      Mitől remél változást, hiszen egyelőre fogyatkozik a nemzet, Erdélyben is fogy a magyar.
   – Sajnos ezt adatok bizonyítják, de nem vagyok hajlandó kedvemet szegni. “Finom szita, gyakor szita.” – ismerős e sor? Én bizony pofozó szitába ültettem magam. Egyik versemet azzal fejezem be, hogy “Fogyunk, növünk, de vagyunk. Részt veszünk e lakomán, s jelöljék májfoltok bár testem, lélegzünk, élünk, csodák csodáját újra megjelentem.” Látszólag olyan passzív magatartás, de aki belegondol, milyen nehéz részt venni – nem csak jelen lenni! – az életben, de a részét kivenni belőle, s hozzátenni a magadét, az sejti, hogy ezek mögött a sorok mögött a jó adag keserűség mellett ott az optimizmus is. Fölöslegesen optimista pedig tényleg nem szeretnék lenni, még egy kellemes beszélgetés ürügyén sem, mert az becsapja az embert. De merem állítani, hogy óriási emberi energiák rejtőznek a felszín alatt, elég, ha megkaparjuk a történelem héját, például hogy mit és mennyit loptak el tőlünk, és azt beszorozzuk az életet újratermelő képességekkel, akkor nagy aggodalomra nincs ok.
 
Vers: A szivárgásban ( A szivárgásban 144.old.)
 
        Hogyan alkot? Hogyan születik a vers?
        Ez változó. Én arra is emlékszem, amikor nem emlékszem, hogyan születik a vers. Ennek a könyvnek az első darabja például úgy íródott, hogy a Madarasi Hargitára kirándultunk. Házigazdánk, Pista bácsi, akihez esőben érkeztünk, készített egy nagy tojásrántottát sok hagymával, megnyitotta a menedékház ajtaját, én kiálltam az ablakba, s hirtelen magam előtt láttam az egész világot, amit magunk mögött hagytunk hegyre fölmenet. Kértem egy pohár pálinkát, akkorjában még, ha nem látok tiszta szemmel, még meg is ártott volna. Leültem a sarokba, s egy ültő helyemben megírtam, hogy Apáink arcán járunk. Ez úgy mind látszott föntről, hiszen a völgy mindenki apja, apja minden embernek. Egy másik élményem az alkalmi versekhez kötődik. Négy-öt ilyet “rendeltek” tőlem mindössze, az egyiket iskolám 350. évfordulójára írtam, fél óra alatt a Sugás vendéglő egyik délelőtti sarkában, egyetlen deci küküllőmenti leányka mellett.
 
Vers: Avaron  (A szivárgásban 85. oldal)
 
     Beültem a Súgás vendéglőbe egy szerkesztőségi fél órában, amíg nem kellett kikérezni. Rendeltem egy pohár bort, s a verssorokat, egyiket a másik után indulatból leírtam. Ez a ritka kivétel, mert ha így működne, akkor nekem vaskos verskötetem lenne, nem ilyen vékonyka. Az interneten megjelent versemet első esztelneki befogadó látogatásom ihlette. Én nős voltam, a hölgy férjezett, de le mertem írni, a kerti asztalkámnál az első délutánon, hogy “biztos van neki olyan inge, melybe szívem is beleférne. Ingtépő, engedetlen lázban, maradván az elragadtatásban, és marad szívünk szép szerelme.” Természetes volt számomra, hogy leírom, majd felolvastam férjének, felolvastam feleségemnek, mind a ketten megsértődtek – joggal. El is váltunk, s most mind a négyen békében élünk a föld kerekén.

        Miért olvasta fel?
        – Mert kényszert éreztem, hogy közöljem, hogy semmi titokzatos dolgot, semmi bűnt nem követtem el, csak meglobbant egy őszinte pillanatom.

        S verssel könnyebb volt bevallani?
       – Persze, hogy könnyebb. És minden rendben is van azóta, csak akkor okozott egy pillanatnyi felfordulást az érzelmek háza táján.

         Nem csoda 36 év után! Gondolom, Ön is megértette!
      Természetesen. De vannak ennél komorabb versemlékeim is. Mit gondol, elhinné valaki, hogy még seholsem volt árvíz, természeti csapás, amikor 69-ben, a román világ ellenünk uszuló újabb áradatát metaforizáltam Özönvíz címmel. Azóta szavalják minden templomban, pénzsegély-kunyeráló akciók közepette.
Özönvíz
Ropog a kert, a bokrokat
forgatja már a sárga lé,
mohón a hídlásba harap,
zúdul a csűrkapun elé.
 
Fölkapja Illés szekerét
sarjústól; s fölpuffadt lovak,
döglött malacok ázalék-
naszádja nő az ár alatt.
 
Főzőtök-bálnák, parikák
törik a házat, rengetik,
lemarják jobbágykék falát,
a pince torkig megtelik!
 
Nézi a székely, könny csurog
bajszára, reszket, úgy kacag:
,,Vigyed, uram, a házat is,
vigyed, ami még itt maradt!
 
Vigyed az asszonyt, kölyköket,
a böjtöket, az éjszakát,
vigyed a gólyafészkeket,
lássunk világot legalább!”
 
Dühöng az ár, s az ég alól
rongy falvak úsznak mennybe fel.
A bárka késik valahol,
a víz, a víz csak énekel.
 
 
És csak ezután, a 70-es  nagy árvíz után írtam meg  valójában első “ istenes” versemet, melyben az Úr azért van kicsi betűvel írva, mert ez egyben első és utolsó Ceausescunak  címzett versem is.
Zsoltár
Elkeveredtünk ismét az állatokkal,
és feléd nyújtott tenyerünket
a zápor szögeivel vered át, uram,
és mérgezettek a te zivataraid,
és a te látogatásaid kénnel és kámforral valók.
Állunk ideszegezve hideg szögeidtől,
állunk két lábra ágaskodva,
állunk dicséretedre.
És hurkásan csurognak alá
tekintetünk ablakain a te vizeid,
alázuhognak
gyermekkorunk könyörgő rétjeire,
csöngős csikaira,
göndör bárányaira,
szelíd füveire,
arany almáira.
 
Ha férfikort ígértél, uram, az ifjúságot
mért mosod belőlünk el?
Ázott kutyák meleg bűzét, szegénység
szagát ránk mért küldöd?
Állunk
ideszegezve
a te szögeidtől,
pogány düheidtől
s zengve a te dicséretedet,
iszappal fordul ki szánkból az étel,
ajak közül a vízzel telt pohár –
 
     Azt írják Önről, hogy élő klasszikus. Például a marosvásárhelyi színművészeti főiskolára jelentkező fiatalok előszeretettel felvételiznek verseivel, különösen az imént már említett Avaron cíművel.
       – Nem csak ők, én is mondtam verseimet, s ezzel kapcsolatban kellemes meglepetés ért. Mondtam, hogy egy heti fizetésem a budapesti vonatjegy ára. Nem számítottam magyarországi honoráriumra, de azt mondták, hívjam fel a Szerzői Jogvédő Hivatalt, mert volt ott pénzem, amíg nem jártam errefelé. A hölgytől azt a választ kaptam, hogy 492 ezer forintot utaltak át nekem márciusban. Majd egy udvarias levélből megtudtam, hogy egy jogásszal nekiálltak, hogy a kalóz tevékenységből származó jogdíjakat behajtsák a rádió s a tévé elszórt műsoraiban elhangzó verseim után az elmúlt esztendőkre visszamenőleg. Interjúért nem fizetnek, de versért igen, adnak néhány ezer forintot, ami nekünk, a határon innen óriási meglepetés a magam fajtának. De amit kérdezett, hogy élő klasszikus, ez egy hülyeség, a recenzensek csapnak a lovak közé, hogy a száguldás látszatát keltsék. Mi az, hogy élő klasszikus? Talán, mert valaki túlélte önmagát? Addig, amíg valaki sírján háromszor nem kaszálták le a füvet – ahogyan Kányádi  is mormolgatja -, még azt sem szabad mondani rá, hogy költő. Élő klasszikus!? Már az is nagyon nagydolog: költőnek lenni. Tudom, mert olvastam költőket, nagyon nagyokat, magyarokat. A jelzőkkel nem szabad így játszani.  Jó hogy nem nevezik el valamelyik vasútállomás WC-jét x-ről vagy y-ról.

     Csak jól esik, hogy a  leendő színművészek a felvételi vizsgára az Ön versét választják?!
      – Az érdeklődés mindenképp jólesik. De ez inkább a régebbi időkre vonatkozott, most már a fiatalabbaktól választanak, Kovács András Ferenctől például. Jól teszik, mert jól írnak, verseik jól mondhatóak. Az is nagyon jól esett, megmondom őszintén, miért is lennék álszerény, hogy hatvanadik születésnapomra meglepetésként a végzős osztály nyolc tanulója egy órás műsort állított össze verseimből Balázs Éva művésznő irányításával. Azt szégyelltem, hogy nem volt nálam kötet, hogy megajándékoztam volna őket, de elhatároztam, hogy amint tehetem, pótolom, hiszen annál szebb nincs, mikor egy hatvanéves embert tizenéves ért. Tehát nem szavalja versemet, mint egy élő klasszikusét, hanem érti, amit mondok, amit írtam, s képes továbbítani! Csodálatos volt! Balázs Éva egyébként már korábban is összeállított egy estet verseimből, sőt egy lemez is megjelent a Hungarotonnál, amelyeken én mondom verseimet. Meg is sértettem vele jó néhány színészt, de szeretem magam mondani költeményeimet. Nemcsak azért, mert sikertelenül felvételiztem a színművészetire, de jobban tudom, miként járkálnak bennem azok a dallamok, kézzel-lábbal hogyan mutogatnak. Még ha nem is mondom jól, ha nem is használom azokat az eszközöket, amelyekre őket megtanították, de legalább a magamét mondom.

       Él-e dallam magában? Amikor érlelődik egy vers, tartozik-e hozzá dallam is, vagy csak a nyelv dallamára gondol?
       – Meg kell mondanom, zeneileg igen gyengén eleresztett vagyok, muzikalitásom – sajnos - a nullával határos, de a nyelvet érzem. Társaságban én is csak úgy énekelek, mint akik szívesen beveszik a dallam-kanyarokat mások mellett. Vezéréneklő soha nem szerettem volna lenni.

       Muzsikál magában a vers, amikor születik?
       Igen, feltétlenül. Nagyon fontos, hogy zenéje meglegyen, még ha egyszerű is. Talán innen származik, hogy jó néhány versemet szívesen muzsikásították meg. Szeretem, ahogyan Császár Angéla és Koncz Zsuzsa éneklik a Dúdoló című verset, a “Havazás lennék, lengén áldó” – kezdetűt. Azt hiszem, Szörényi munkája mindkettő, aki hosszú évek során professzionista zenésszé, nemcsak Kossuth-díjassá nőtte ki magát, és nemcsak azért, mert a magyarság zenei világára koncentrál, hanem mert megművelte a parcellát, amit rábíztak. Mindenkinek ennyit kellene csak tennie, s akkor tele lennénk zsenikkel, hiszen mindenki az lenne a maga kis pászmáján, s nem kellene vadul előzni, s a kanyarokban legázolni másokat. Mindenki végezhetné lassacskán a maga dolgát. Nem?
 
Vers: Dúdoló  ( A szivárgásban, 185. oldal)
 
      – Dinnyés József, mint daltulajdonos is “eltulajdonított” néhány művemet, aminek nagyon örvendtem, és mások is. Az zavar, amikor általam nagynak tartott költők nagy verseit megzenésít valaki. Ady is mondta, hogy dalomat ne Zerkovitz zengje. Más ezt nem érzi. A slágerszöveg az annak születik. Feltétele, hogy legyen ócska. Legalább négyszer el kell énekelni, hogy visszavárlak téged holdfényes éjszakán, hogy megértse a buta szöveget az, akihez szól. De a megzenésített vers, az más! Ha az nem sikerül, akkor baj van, méghozzá nem a verssel, hanem a muzsikussal, illetve a zeneszerzővel. Az az igazság, hogy sokan rákaptak a megzenésítésre, s olykor az ember hátán futkos a hideg. A legtöbb rossz megzenésítés Ady versre született, Ady a szerencsétlen áldozata ennek a divatnak. József Attila melegebb dallamvilággal jött, őt Sebőék, a Kaláka együttes tudta legjobban feldolgozni. Mellette persze Weöres Sándor verseiből tudták a legtöbbet kihozni. Nem minden vers alkalmas ám a megzenésítésre. Tamkó Sirató Károly például nem túl nagy költő, de kiválóan zenésíthető, mert ő talán már énekelve írta. Ez bizony nem mindegy! Ez nem olyan, hogy én a Disznófejű nagyurat megzenésítem, s abból tényleg a Disznófejű nagyúr iránti bömbölde lesz. Nem tudom, fontos-e a véleményem erről, hiszen, mint mondtam zenei képzettségem nem túl nagy, de nagyon szívesen működtem együtt fiatal erdélyi muzsikosokkal, akik a világon szétszórtan élnek, még Ausztráliában is. Én nem írtam volna meg azt a szöveget, hogy a Dónáth úton nyílnak már az orgonák, de nagyon szívmarkolóan énekli Tamás Gábor, aki Stockholmból látogat haza meglepni és megríkatni az itthon maradottakat, merthogy ott él. Én nem írtam volna meg azt a szöveget, hogy a Hargitát nem hagyom, mikor éppen csak látogatni jövök. De nem gúnyolódni akarok. A lényeg az, hogy a középkori erdélyi, de nemcsak erdélyi muzsika, hiszen Tinódi Lantos Sebestyénék is török zenei mintaanyagot használtak, s ez olyan különös varázslatot ad annak, hogy a modern kor szövegét dallja “pengeti, pengeti sírván”, engem is meg tud ejteni. De én azt mondom, a táncdal legyen táncdal, a vers legyen vers, még ha éneklik, akkor is! Minden legyen a maga helyén, a maga érzelmi szféráit keresse meg, s csak ha muszáj, akkor fakasszon könnyet bármely emberből. Ne tévesszük össze: a vers nem azért fogalmazódik meg, hogy a könnyzacskókat ingerelje és ellágyítsa a szíveket. Éppen ellenkezőleg: azért születik, hogy megkeményítse azokat! – gondolom én. De gondjaim között ez a legkevesebb, ami számon tartandó.

        Czine Mihály írta Önről: “az ember a lehetetlen ellenében is felszegi a fejét, újrateremti a reményt, az elszivárgott álmokat. Farkas Árpád még a megégett hitek füstjével is a reményt táplálja. A csodák csodáját, a Feltámadást újra meg újra megjeleníti. Nagy elődökre emlékeztető a hite és az elszántsága, a mégis és újra hitével szóló Adyra, a beomlott tárnák újranyitását valló József Attilára és a halállal birkózó Nagy Lászlóra, olykor mintha az ő hólyagos nyelvű diákjainak sajgó énekeit is tovább mondaná, s adja a példát, mint kedves cserfája, a lombhullató erdő őrző fája. Farkas Árpád élete is rendületlenül áll sorsrendelte helyén, bizakodva, a nagy telek után is megérkezik a tavasz, s a keresztre feszített nagypéntek után majdcsak eljön a húsvét is. A rettenetek kora mégiscsak véget ér. Az ember dolga, hogy őrizze háza népét és hitét, hogy tüzet rakjon még egy bakancsszegnyi csóré csillagon is. Nőnek a gyermekeink, és tovább írják majd történelmünket.” Emlékszik ezekre a gondolatokra?
       – Czine Mihály különleges képességű ember volt, aki nagyon sok írásbelizőt megsértett azzal, hogy nem írt róluk. Ő Nép és irodalom című könyvében a népi – nem népies! – írók nyomába szegődött, s így halászott ki engem is, mint lehetőséget. Az ún. “recenzens esszét” művelte olyan szinten, hogy valóban eljutottak a könyvtárlátogatókhoz meleg, meggyőző szavai. Református prédikátori hittel szólott mindenről, amit beszédre érdemesnek tartott. Két dolgot mesélnék el, ha szabad. Mikor én először Budapesten jártam, ő hívott meg a bölcsészkarra, egy órára. S erre az egy órára én lettem, nem a magyar, de a világirodalom legnagyobb költője. De ez nemcsak ennyiből állt, mert ennek ürügyén szóba hozta Kós Károlyt is, aki valóban azt írta A kerti törpe című versem megjelenése után, hogy ide kell figyelni, mert itt még jön valami, Miska! Láttam is a levelet, s ezt ő felemlegette. Jóízű elvárásokkal volt irányomban, aminek én persze nem tettem mindenben eleget.
 
Vers: A kerti törpe  ( A szivárgásban  93. old)
 
      Hihetetlen ez a szellemi frissesség az akkoriban már kilencven esztendős Kós Károlytól, nem?
      Igen, kilencven esztendős. S én versben kérdeztem tőle, aki akkoriban hallgatott, hogy miért teszi. Számon kértem hallgatását. '45 után alig írt valamit, s én nagy pofátlanul számon kérő verset írtam hozzá és az unokájától, akit majdnem elvettem feleségül küldött egy Kalotaszeg kiadványt, s üzente, hogy te csak beszélj, fiam! Ez a ti dolgotok!
 
Vers: A szembejövőnek (A szivárgásban, 162. old)
 
      Czine tanár úr meghívott az egyetemre 1971-ben, akkor jártam először a Szabadság szálló lakójaként Budapesten. Előző este az EMKÉ-ben természetesen összepecsételtem vörösborral a nadrágomat, s ő küldött egy tanítványt, hogy a nadrágból a pecsétet vetessem ki, s hogyha alsónadrágban megyek az aluljáróban, kössek egy pokrócot magamra, de akkor is legyek ott, mert ő most nemcsak rólam, hanem az erdélyi irodalomról szeretne beszélni, s szeretné, ha meghallgatnám. Tényleg élmény volt! Nem is csodálom, hogy annyi tanítványa volt szerte az országban és Erdélyben, akik rajongásig szerették, főleg a hölgy könyvtárosok, de ez mellékes. Akkor értettem meg, hogy nem elég valamit tudni, nem elég megsimogatni a szeretett világot, csak úgy tudod élményszerűen visszaadni, ha teljesen magadévá teszed. Ez része a tanár munkájának is, s ő több volt, mint tanár.

     Vagyis mindent át kell élni?
      – Igen. Megélni és átélni.
     Tehát nem elég csak érinteni, tehát kívülről látni, elmenni mellette, hanem át kell élni? Mindent?
      – Bizony, nem elég csak megbogarászni. Vagy nem kell annyi mindennel foglalkozni, csak azzal, ami megszólít téged, s te vissza tudsz köszönni, kapcsolatot teremteni. A másik történet az önök rádiójában - illetve a mi rádiónkban - esett meg velem valamelyik születésnapomon, talán éppen az ötvenediken. Kisebbik lányom kolozsvári egyetemista volt, kétségbeesetten hazatelefonált, hogy mi történt. Tata, te vagy? – hallottam riadt hangját. Én úgy értettem, hogy te meghaltál. Olyan szöveget hallgattunk a barátnőmmel a rádióból, mintha nekrológ lett volna. Látod, mondtam erre, ez Czine atyátok! Megtaláltam később a kéziratát, s tényleg olyan volt, túlfűtöttség jellemezte, amivel egy írásban mindent el akar mondani. Nem is rólam szólt egyébként, hanem minden költőről, akit szeretett. Én így értelmeztem.

        Az imént idézett szöveget is ötvenedik születésnapjára írta. Talán éppen ezt mondta el a rádióban is.
        –  Lehetséges.

        Beszélt a nőkről, de a legfontosabbról, édesanyjáról, még nem szólt.
        – Nagyon őszintén kell beszélnem róla, s édesapám megint meg fog sértődni. Anyám – mint mindenki számára az édesanyja – a legcsodálatosabb ember volt. Civil életében nem volt több mint háziasszony, aki minden apró élelmiszerből csodálatos eledelt varázsolt asztalunkra. Aki apám szigorától is óvott. Aki, mielőtt viszonylag fiatalon, 66 éves korában, rákban meghalt, megmutatta leánykori  levelezését édesapámmal. Én 1944-ben születtem, s édesapám 1944-ben végezte a tanítóképzőt. Ez már feltűnő, hogy egy diákembernek hogyan lett olyan fiatalon fia – ezt magyarországi kollégái, fiú osztálytársai jelezték vissza, akik mindannyian apáimként viselkedtek egy kései érettségi találkozón. Mert mint mondták együtt izgultak Berci barátjukért.  Édesanyám nem túl tehetős gazda lányaként Siménfalván, egy kilométerre Székelyszentmiklóstól, amikor látta, hogy én szakmai szinten kezdek  foglalkozni az írással, az írásbelizéssel, megmutatta a leveleket. Apám persze nem tudott róla, hiszen a levelek nagy titkokat rejtettek. S én olyan csodálatosnak tartottam ezt a szerelmet, ami köztük volt! Lehet, hogy valamiképpen minden későbbi kapcsolatomba beépült a tudat, hogy én szerelemgyerekként születtem egy nagyon puritán világba. A székely faluban, a székelyek világában ezt sem nekem, sem a szomszédoknak nem illett tudnom, mégis kiderült már az adatokból is, hiszen, ha májusban érettségizik apám, s én április 3-án születek, akkor megtudom azt is, hogyan készültem. Hogy nagyanyám, aki jómódú, jó vejnek-lendőnek  tartotta apámat, a Nyikón áttette a pallót, hogy apám tudjon vizitába jönni igen szép anyámhoz a kert végébe, át a högyön, lágujjhögyön, miközben a kapu a falu legényei előtt zárva volt, s ők a csűrben szerethették egymást.Ebből fogantam én. S én ezt rendkívül szépnek tartottam. Apám, mikor felfedtem előtte, hogy ismerem titkukat, azt mondta, hogy én mindig különcködni akarok, hogy kiríjak a rendből, azért mondom. Értsd meg, drága jó atyám, hogy szerelemgyereknek lenni szép dolog, csudás dolog. Nem érdekházasságból születik az ilyesmi, nem előre elhatározott szándék jegyében, s én erre büszke vagyok. Hogy mit szól a világ, kérded te nyolcvan esztendősen? Mit szólna? Egyszer jegyezzük meg, hogy a világ mondjon, amit akar, mi vagyunk. Különben maga, a fogalom, hogy szerelemgyerek, igen szép. S én erre igen büszke voltam, de arra meg különösen, hogy anyám velem ezt megosztotta. Megosztotta, és mindent elmondott, amit én példaértékűnek tartottam, hogy ha ő elmond mindent, akkor én miért ne tehetném ugyanezt! Így már foglalkozásszerűen űzöm az a minden titkok kibeszélését.
       – Igen, anyám a legnagyobb szerelmem, de hozzá sem írtam túl sok verset, azért van néhány, például az Anyja elhullott hajára. Gondolja el, milyen fájdalmas, amikor a rákbetegség során a kemoterápia hatására elhullik a haja, s ott marad kopaszon az anya. S én valamennyi összeköttetésemmel, amit utazásaim során az Egyesült Államoktól Ausztriáig szereztem, mindenkitől gyógyszert és parókát rendeltem. S egy halom paróka érkezett, de egyetlen egy sem volt közötte, amelyik illett volna emberi habitusához. Tehát a kérdésre válaszom az, hogy adtam írásbeli jeleket arról, hogy voltak szeretőim, öt asszony szerepelt életemben, hatvan éves korban  ennyi dukál  is, de anyám volt legnagyobb asszonya életemnek. Nemcsak azért, mert szerelemből fogant engemet! El kellene mesélnem főztjeit, csomagolásait, hogy amikor távol voltam, hogyan küldött utánam még egy pár hiányzó zoknit is.
 
Vers: Anyja elhullott hajára (A szivárgásban, 212. oldal),
          Egyszer majd arcom is elkészül (uo.213.)

       Hányan voltak testvérek?
      – Ketten. Erről a témáról azért nehéz beszélnem, mert nagyon szeretem ugyan húgomat, de kissé megromlott a viszonyunk amiatt, hogy abban a világban szerelemgyereknek szégyen volt lenni, Nagyon szereti a gyerekeket, mégis, amikor még tilos volt az abortusz, anyámmal együtt rávettek, hogy egy orvos barátommal “segítsünk”, ne kerüljön ugyanarra a sorra, mint anyám annak idején, hogy házassága egybeesett volna a gyermek születésével. Az egy kicsi utca volt Székelyudvarhelyen, ahol megszólják az embert, mit mondanak? – érveltek. És soha többet nem lett gyermeke. Beleesett abba a néhány százalékba, amit úgy neveznek, hogy rizikó faktor. Pedig úgy szeretett volna egész életében gyermeket, nagyon szereti az enyémeket, s az unokáimat is. Emiatt egyszer el is vált, vissza is házasodtak, s olyan távolság maradt köztünk, ami nem normális. Én ugyan soha nem éreztem távolságot, de ő mintha engem hibáztatna a történtekért. Lehet, hogy igaza van, s orvos barátomat nem kellett volna rávennem, hogy megtegye. Elmondtam ezt a története az udvarhelyi televíziónak is, ami nagyon rosszul esett neki, de hát ez az élet.

       Ellentmondást érzek abban, hogy Ön büszkén vállalja a szerelemgyerek titulust, pedig a székelyek zárt világa szigorú törvények és erkölcsök alapján működött, s hogy megmaradtak, hogy vannak székelyek, hogy van Erdély, abban – úgy vélem – ennek fő szerepe lehetett a szigorú rendnek és hagyományoknak.
     – Erre hirtelen nehéz felelni, mélyebben utána kellene gondolni. Ez a szigorú világ gyermekeket is nemzett, méghozzá teljesen konvencionális körülmények között. Tizenegy, tizenkét gyermek élt nem is egy családban, hanem egy fedél alatt! Miből állt a hagyományos paraszti otthon? Konyhából, szobából, s valahol még csinálgatták a gyerekeket. Úgy érzem, ebbe a szigorúságba egy kis álszemérem, egy kis farizeusság belopakodott, amely nem volt teljesen szinkronban a morállal. Olvasmányélményeimre hagyatkozom, hiszen nem éltem kétszáz évet. Van tehát egy álmorál a katolikus vidékeken, hiszen a tízparancsolat egyike kimondja: ne kívánd felebarátod feleségét! Márpedig kívánom, kívánja, sőt más lányát is, hiszen szeretni nem szégyen. Nem találkozott mindig elvárás és valóság, később, pedig már szinte virtus dolga is volt, hogy kinek hány szeretője van. Nem keverném ide a szekták megjelenését, elég csak egyet megemlíteni, az abortusz-tilalmat elrendelő Ceausescu-éráét. Töröm a fejem, hogyan lehet ebből a kérdésből ép mondatokkal kimászni, s azt hiszem, nem lehet. Mindez az élethez tartozéka. Hivatkoznék például Nagy Olga néhány olyan könyvére, ahol szexualitásról vallatja a a falusi asszonyokat, akik megnyíltak előtte. A rendtartó székely falu morálja, nem azonos az álszeméremmel. Tanú rá népdalkincsünk.

     Ha már a székelyek zárt világáról beszéltünk, nézzünk kicsit távolabb, a moldvai magyarok még zártabb, még szigorúbb világára, annál is inkább, hiszen a napokban zajlott a csíksomlyói búcsú, ahol rekordok dőltek meg, minden eddiginél többen látogattak el ide, ahogyan a Háromszék című lap  címoldala  is hírül adja! Örüljünk-e ennek a növekedésnek vagy csak divatról van szó?
          – Nem hinném, hogy divatról lenne szó, de ha igen, úgy a legnemesebb  divat, amiről eddig hallottam! Ha egy nagy élményt közösen lehet megélni az éter, a légtér hullámain keresztül, s ha ráadásul évszázados hagyománya van az együvé tartozás megélésének, akkor az emberek nyakukba szedik a lábukat, s elmennek oda, ahol kijelenthetik, hogy közel voltam az Úrhoz, s közel voltunk egymáshoz. Az egyházi vonatkozásait ennek a témának rábíznám egy olyan tisztelendő úrra, akivel legközelebb interjút készít, mert jobban ért hozzá. Én csak azt tudom, hogy ez valóban a magyarság zarándokhelyévé vált felekezetre való tekintet nélkül. Csíksomlyó nem gabonás és nem babonás központ, hanem egyszerűen annyiról van szó, hogy ha mi a szétszóratás népe vagyunk, akkor nekünk össze kell gyűlni, egymás szemébe nézni, s rendesen viselkedni. Szeressük egymást legalább egy napra, de ha lehet, még tovább. Nem hiszem, hogy ezt a kényelmetlen vállalkozást, hogy ezeken a rossz utakon Magyarország, sőt a nagyvilág minden pontjáról ide zarándokolnának, pusztán divatból cselekednék. Ismerjük a tatabányai polgármester vállalkozását, aki gyalog érkezett ide. Nem hinném, hogy azért vennék az emberek a nyakukba hitüket, a szeretetre való készségüket, hogy fitogtassák! Nem! Ez a dolgok természetes rendjéhez tartozó manifesztum. Tudunk mi könnyező Szűz Máriákról a világ különböző pontján, Magyarország területén is, Szerbiában is, Lengyelországbanis, ez nem erről szól. Itt nem babonás a szerelem, hanem tényleg arról van szó, hogy ha nem lehet egy tető alá hozni a nemzetet, akkor elmegyünk gyalog vagy elvisszük a tekintetünket, vagy együtt dúdolunk valamit, valami olyat, amit mindannyian ismerünk. Hogy évről évre ez dagad, talán nem is olyan jó dolog, mert azt jelentheti, hogy nő a megvalósulatlan szeretetrevaló igény. Nem valósul meg a maga bensőséges territóriumain, a maga templomaiban, országaiban, bárhol az az igény, amelyre szüksége van az embereknek, s akkor nekivágnak az útnak.

    Tehát nem az a baj, hogy egyre többen jönnek, hogy nyírfaággal érinthessék Babba Mária szobrát, hogy a szent megvédje őket a következő évben minden rossztól, hanem az, hogy okuk van idejönni?
    – Segített nekem, valóban így van. Az nem baj, ha májusban zöld ággal jönnek át a Hargitán, át Moldovából, sőt, nagyon jó, de miért van annyi oka rá? Miért zarándokolunk? Hogy levezekeljük bűneinket, vagy mások helyett jövünk? Tisztán akarjuk tartani egész esztendőben lelki portánkat? Nem tudom. Azt hiszem, hogy ezzel a szép néphagyománnyal soha nem szabad felhagyni, de a Szűzanya kegyelme iránti minél több sóvárgás okát-okait rendre meg kellene szüntetni. Ugye, nem lehet?

        A moldvai magyar iskola alapkövének letétele Rekecsinben a jele annak, hogy bővülnek a magyar nyelv és kultúra oktatásának helyszínei. Gondolom, örül ennek.
       – Derűlátó vagyok. Amikor meghallottam a hírt, gazdasági vezetőnk nagy bánatára megüzentem, hogy szerkesztőségünk vállalja a leendő iskola könyvtárának berendezését. Nem a könyveket visszük, hiszen abból rengeteg érkezik egész Magyarországról, hanem a polcokat s egyebeket, amire egy könyvtárban szükség van. Valahogyan megoldjuk, reklámbartelből, ebből-abból. Úgy tudom, más szellemi műhelyek is vállalkoztak, sőt városok is. Hiszem, hogy fel fog épülni, s aztán, hogy hány tanulója lesz és milyen jövője, az azon is múlik, hogy ne legyenek szemérmesek a férfiak...

     Amikor a Balassi Bálint – emlékkardot Önnek ítélték, a díj megálmodója, Molnár Pál így írt Önről: “Farkas Árpád balassis rokon vonásait híven érzékeltetik versei: az asszonyok dicsérete, a sepsiszentgyörgyi végváriság, a konok hazaszeretet jelen van strófáiban. Legendás verse, az Apáink arcán járunk az erdélyi föld ősi magyarságát hirdeti. “Fiúk, fiúk, ti viháncoló csikók a vad szelekben, ha netalán az űrig nem sikerül szállnunk, s e rögös földre mégis visszatérnénk, csak lábujjhegyen, halkan, apáink hűlő, drága arcán járunk.” – ahogyan ezt már korábban idéztük is. Mit szól ehhez a minősítéshez? A Balassival rokonító vonásokhoz? Végvárak, asszonyok, konok hazaszeretet?
     – Sok. Balassi Bálint, az Ómagyar Mária-siralom éneklője és Csokonai Vitéz Mihály mellett a legrégibb költőnk volt. Lehet, hogy miközben az ember kamaszodik, s gyarapodik férfiasságban, felveszi a tisztelt elődök némely belső és esetleg külső vonásait is, netán utánozni próbálja. No én az asszonyokat nem azért szerettem, mert Balassi Bálint is szerette, hanem mert úgy jött, hogy szeressem. Vitézkedő valóban voltam. Fakardos királyfi egy kis falu dombra vezető útján. A kitüntetés különben azért tett megilletődötté, mert ugyancsak az állami szférához nagyon kevés köze volt, s kollegák adták. Kollegák, akik különben egymás szemét szokták kivájni, dolgozzanak bármilyen sajtó territóriumban. Akadnak persze köztük olyanok is, akik hozzám hasonlóan, a másik munkájára nem tekintenek féltékenyen, hanem kiegészítőnek tartják. Jól esett, mert így lesz többszólamú kánon valamiből, amiben benne van Döbrentei Kornéltól Nagy Gáspárig,Kiss  Benedekig, Buda Ferencig minden valamirevaló érték.

      Még szerencse, hogy  Buda Ferenc  csak utóbb kapta meg a Kossuth-díjat, így elnyerhette a Balassi –kardot is!
      – Igen, én Bella Istvánt javasoltam, de kiderült, hogy Kossuth-díjas nem jelölhető az elfogadott szabályok szerint. Buda Ferivel nemrégiben Szegeden töltöttem néhány napot. Nagy élmény volt számomra az együttlét, az egy szobában alvástól az esten való fellépésig. Megmondom őszintén, bár nem divat a mi szakmánkban, irigylem verseit! Irigylem azt a sűrítettséget, azt a teljes erőt, amivel tényleg csak a versre van bízva és semmi másra, sem a kar ölelésére, mindaz, amit csak a vers tud elvégezni. Molnár Pál, aki ebben szervező szerepet játszott, reagált a visszautasított kitüntetésemre, méghozzá interneten, mert ő azt hiszem, ilyen internet-mániás, én nem. Én még nem nagyon tudom kezelni, a gyerekeim segítenek benne. Annyit üzent, hogy fényesebb lett a Balassi-kard.

        Szép.
       – Én ezt, ha akarom, értem, ha nem akarom, nem értem, de pontosan tudom, miről van szó.
Erdélyi asszonyok
 
Az erdélyi asszonyokban török vér van
s némi tatár. Ha csókolnak, legalább 150 év
behódolást kérnek s vért.
Drága Báthory Annák, Bethlen Katák,
honnan hadban elvesző férfiben ennyi élet,
ha már széltörte napraforgószártól is
megrendül , s keres  - ezredvégen –
szívzuhatagos költőket  százötven éves
kukoricásokban?
Annák, borissza férfiaké,
Tündérkertünk s kelet minden fűszer-
számával fűtötte konyhátok vérünk;
Zsuzsannák, Katák, Erzsébetek, könnyű
véretek hevíté kandallóit Erdély
rideg kővárainak, tárt szellem-óvó szárnyat
elpárolgó melege fölé.
S ontotta méhetek  Kárpát-medencébe a magyart!
De most már elég.
Ezer éves vén vagyok, nevemben némi
Árpád-házi kondezcsíkkal, esengve kérlek,
hagyjatok megpihennem.
Legalább száz esztendőre előre
megtermékenyítettelek benneteket,
szüljetek szorgalmasan,
s neveljétek föl a kis bitangokat!
Ha Nap-korszak jő, hőelszívóakká,
ha jégkorszak, jég hátán is megélhetőekké!
Asszonyaim, erdélyi asszonyok,
Cigány szeretők,örök fél-,negyed-
zsidók, örmények, szászok, románok, magyar
utódokat szülő székely-magyar-asszonyok,
hódoltam eleget, sokasodjatok!
Hüvelylábujjamon lyukas a zokni,
lehúzom, kitérdelt nadrágom levetem,
borítsa mezítelenségemet barna, vörös, szőke
vízesészuhatag hajatok, s legyenek áldottak
lassú, kereső útra induló ujjbegyeitek,
míg ezerévek húrjain játszva
örökkévalóvá zendítik a pillanatot.
Asszonyok, drága, Kárpát-medencét benépesítő
erdélyi asszonyok,
a világ öt égtájáról ideér,
borzongat csókotok –
De ezer év, százötven, sőt már ötvenöt év is sok.
Annyi vész után hódítanék még,
de  már csak hódolok –
                            ( 1999)
 
      A végvári sorssal egyetért-e? Itt, Sepsiszentgyörgyön végváron érzi-e magát?
      – Meg kell mondanom, hogy ezt a földrajzi helyzet is adja. Aki ránéz a térképre, és tudja, hol van Zágon és Bereck, annak gondolatban sem kell átkelnie a Szépmező nevű, nem is olyan szép mezőn, hogy tudja: ez valóban végvár. Valóban végvár, még akkor is, ha pontosan tudom, hogy egy kissé odébb, az Ojtozi-szoroson túl testvéreink élnek: a csángók. A történelem meghatározza végvár voltát. Abból a szempontból is annak érzem, hogy a végvárakban mi a dolga az írásbeliző embernek. Ha csak a belső országrészt nézem - -mármint Erdély belsejét – és látom, hogy mennyi janicsár maradt itt a régi történelmi időkből, hiszen ma már tizenöt év is történelmi időnek számít. Mennyi janicsár és mennyi labanc! Én, aki kuruckodó ugyan nem vagyok, de ha van még szólási kötelezettsége az embernek, amíg levegőt fogyaszt, amíg életben van, amíg embereket szólít meg, hogy fogyasszanak egészségesebb levegőt és életet, akkor talán még azt is elfogadom, hogy végvári vagyok! Kellene ehhez más országhatár-rendszer is, amire azonban az együttélő békesség kedvéért nem vágyom. Nem országhatárokat, hanem a szellemi határokat kell feszegetni, hiszen az úgyszabdalja, úgy beszövi az egész magyar nyelvterületet, hogy van mit feszegetni rajta.

      Egyszerű című versében írja: “Erdélyi volnék, malomkő van nyakamban, úszni így tanultam. Mi az a malomkő?
egyszerű
 
Mert kebledre betegen mentem,
s találtalak még betegebben,
megvirradt lázban égő orcád,
óvlak hát, kicsiny Magyarország.
 
Mennyi bigottság!, s mennyi átkot
ont abroszodra külkocsmátok,
hol lumpol, rabol, vagy csak szájt tát
csökött néped, kis Magyarország.
 
A nagy Söntésben sokan állnak,
s tán szíved sorsán muzsikálnak,
de ginre, koncra lesz a zsebrák,
szánlak, ó, kicsiny Magyarország.
 
S kik éldelnek csak csirkelábon,
azok lesik, fönn merre álom-
kószál a jövő-menő jószág.
Gyötörlek, árva Magyarország.
 
Ha éhes voltam ennem adtál,
ha fáztam, kínnal betakartál,
de takarómat elloptátok,
s majdnem e kis Magyarországot.
 
Erdélyi volnék, malomkő van
nyakamban, úszni így tanultam,
s világtengeren vérem átráng
véled, te tutaj-Magyarország.
                 1992. január 4.
  
       – Ez is azok közé a versek közé tartozik, amelyeket nem datáltam, tudniillik nem akartam soha jövő-menő rendszerekhez kötni a magyarságban való gondolkodásomat. Ez például az Antall-kormány idején született, de ha én magyarságról beszélek, nem egy kormányzatot kívánok érinteni, legfennebb általánosítható hitványságait, ahogyan ebben a versben is tettem. Nem én datáltam a verset, hanem a szerkesztő, mert később, a hatvanadik születésnapomra kihoztak egy olyan kis verses könyvecskét, amiben jó volt azt dátumszerűen tiosztázni, nem az elmúlt években született. Ilyenek vannak benne, hogy “nem fogadok fölibém rendet, csak mit magamnak én teremtek”, ami minden korra vonatkozott. Arra is, amikor a rendet elverték, fölölünk, vagy a rend megbomlott fölöttünk, anélkül, hogy ez irányú erőfeszítéseinket figyelembe vették volna. A tutaj-Magyarország pedig azt jelenti, hogy én Magyarország iránt, mint ország iránt valóban alázattal viseltetem, pontosan tudom, hogy az erdélyi magyarságnak, ahogyan a többi határon túli területen élőknek is eleven érdeke  az, hogy Magyarország prosperáljon, ha Unióban, hát Unióban, ha globalizálva, hát globalizálva! Mert ha Magyarország nem működik, mi meghalunk. Nem azáltal, hogy csüggünk rajta, hogy valami kis anyagi javadalom csöpögtetését várnánk, hanem mintaképp, mert mintaképül kell szolgálnia. Ahogyan egyik kollegám írja a mai újságban: a csonka országból szeretet érkezik. Ezt a gondolatot Magyarországon minden szerkesztő eldobná. Miről is van szó? Nem a “csonka Magyarország nem ország”, második világháborús irredentizmusról, hanem arról, hogy innen nézve csonka az ország, amely általunk kiegészíthető. Nem meglakható! Nem nekünk kell meglaknunk – elegendőek a kínaiak! Nem elenni a kenyeret, nem elenni a zabot lovaik elől, különben is olyan hegyi lovaink vannak, hogy egy kockacukorral is felhúzzák a málhát a Hargitára. Nem arról van szó, amitől féltették politikai státusukat némely emberek, hanem arról, hogy mi olyasvalamit ismerünk pontosan és árnyaltan, amit nem tudnak ottan, és nagyon ragaszkodunk ahhoz, hogy Magyarország fejlődjék, mert tudjuk, hogy ha Magyarország – kormánytól és rendszertől függetlenül – hanyatlani kezd, mi a térképről teljesen lecsússzanunk. Ha többet akar értelmisége, hiszen egy megbolondított néppel kell számolni, amelynek biztonságérzetét fenyegetik, holott nem kellene fenyegetettnek érezniük magukat. Akiktől nem mi vesszük el a munkát, hanem a saját kormánya integrálta úgy az ipari, a gazdasági életet, hogy munkanélküliek maradjanak, és nem Bácska, és nem Felvidék és nem Erdély ette ki a sajtot a holló szájából. És ez legyen nagyon-nagyon világos, hiszen egy népnek nem kell forradalmat csinálnia, nem kell fiakat feláldoznia ahhoz, hogy rájöjjön arra, hogy mi a baja. Elég lenne iskolába járni, s az iskolában azt tanulni, aminek történelmi előzménye van. Hogyan támadhatott olyan gondolat, hogy ne legyen történelemből érettségi vizsga? Így nem fogunk egy új század végére járni.

       Mi a malomkő a nyakában? A kisebbségi lét? Vagy ez a dolgok túlzott leegyszerűsítése?
     – Nézze, mentőövvel úszni könnyű. Ha malomkövet vesz az ember a nyakába, ráadásul azok közül, amelyek között őrlődik, kissé nehezebb. Hát ez a van, ez a malomkő! 

Ugrás az oldal tetejére